Egy-egy pillanat, mi nekünk megmaradt.
Felidéz tengernyi érzelmet, egy réges-régi szerelmet.
De ahogy elszáll a pillanat, csak a rideg valóság mi megmarad…
Egy-egy pillanat, mi nekünk megmaradt.
Felidéz tengernyi érzelmet, egy réges-régi szerelmet.
De ahogy elszáll a pillanat, csak a rideg valóság mi megmarad.
És bár még érzem ahogy vállamra hajtod fejed, a szívem mégis az eljövendőtől remeg.
Mert ahogy tűnik a pillanat varázsa, szép lassan kihunyik a vágynak parázsa.
Hogy miért fáj elengednünk kit szeretünk? Mert mellette hallhatatlanok lehetünk!
A szerelem érzése tesz minket hallhatatlanná! Erőssé, naggyá!
Minden szerelem múlásával kicsit meghalunk, felötlik hogy egyszer végleg elbukunk.
És bár érezzük ez az élet rendje, a halhatatlanság és nem múlás illúziójához ragaszkodunk remegve!
Szerelmünk szemében, mint a halhatatlanság tüzében, fürödve ég a lelkünk!
Aki még nem érezte bőrén e tűz lángoló hatalmát, az még nem ismeri a halhatatlanság álmát!
Kék szemek tüzében tükröződik a mindenség, benne ragyognak a nap a hold és a csillagok!
Boldognak csak addig mondhatom magam míg én is bennük lakok!
Hát azt hiszem ezért… bár lehet, hogy tévedek!
Halhatatlanság! Ég veled!