Csak ülök egy padon,
jeleket kódol a lélek,
s fejembe csúsztat egy képet a tér,
torkom vacog,
s a hűvös betonlapok tekintetemhez bújnak.
Emberek lépdelnek a csalfa perceken, s Én?
Én csak ülök ezen a mocskos padon,
a szél tisztára mossa arcom,
s testem fölé hajol a világ,
minden mozdulatom egy imát karcol a csendbe,
pedig Én csak ülök egy padon,
s hagyom, hogy amputálják karom,
s lábam a potyogó halál-szirmok.
Egyszer ültem egy padon,
kemény volt, s hideg,
de minek is beszélek, ha senki nem érti meg…