egy csepp gödörbe széket rakni,
csendből született élménylepkéket
kinn az úton hagyni, a lépkedő,
nemislétező, tömegesen arra járó
és kelő gondolatok alá…
hát az badarság…
felülni egy falra, miközben rájössz
nem is arra vezet az út,
hanem alant folyik a mentén és tovább,
néha megvilágosodással ér fel,
legalábbis jobb, mintha lelked tükrébe
nézve törnének szét téged dirib-darabokra…
olyankor sejted véged…
pillantokra…
no és amikor egy kézen állva, fejtetőn,
nézed a naplementét
egy kiszáradtnak nem nevezhető,
tónak sem nagyon,
inkább csak fotorealisztikus látomásnak hihető
Tapasztalás fraktál legtávolabbi fürtjében…
akkor rájössz mennyire is végtelen a benned lévő,
szürettől vetésig tartó terméketlennek hitt időszak…
és az életed…