Kezedbe adtam a szívem:
fogtad, s falhoz vágtad.
Repedt a vékony burok,
serkent a vér,
s te megsajnáltad,
ahogy belenéztél
szenvedő szemembe:
önmagad láttad,
ott voltál benne.
Lesütött szemmel
facsartad újra
szívemből félelmed
fájdalmas cseppjeit,
hogy megszabadulva
a tekintet-lánctól
légy régi önmagad.
De újra rám néztél,
tükröm megrémített,
futottál messze
félelmed elől.
Így törted össze
a szerető szívet,
s mert bármit tennél,
már úgyis hiába,
- emlékezni fáj -
kihajítottad
az első kukába…