Megfogant…
fejlődött az élet…
megszületett…
vágyai megnőttek…
másban fogant újra…
kapaszkodott…
s az a más,
Mást szült meg…
máshogy…
megnőtt…
sokszor sokakat érintett…
ölükbe ültetett vágyakat…
az anyagból kiemelt széppé lett…
majd meghalt,
mert elfojtott álmokat…
aztán…
a megfogantak is meghaltak…
csak a növekvő rész élt tovább…
megmaradt a vággyal telt suttogás…
a duzzadó, elnyelő áradat,
miriád aktus szelleme…
űzve, hajtva, nézz magadba…
te is folytatod…
Magmagad…
S egy utód valahol,
a csend küszöbén,
megtorpanva állt…
nézte a kibomló álmokat,
a költőt, a művészt, a halált,
nem látott mást csak árnyakat,
s mikor később az emberbe szőve,
szembesült azzal Ő ki lehet,
mocskos szájú ledér nőként közölte:
Isten rohassza meg az életet…
A Másnap…
másnaposan nézte a szürke falakat,
Elmélkedni próbált…
s úgy Ítélt élőket, holtakat,
mintha Isten ekként nem állt volna meg…
Szemében fátyol…
Végső tudására húzta a bizonyság jelét,
véleményt alkotott:
Pokolra szálljon mind ki Más…
s tömeggyilkos lett,
élő halott…
Mennyi név,
mennyi költő,
mennyi önjelölt kis Isten,
mennyi művész,
mind Ember…
Ember,
mond mennyi lehet a kincsem,
ha a súlyom az adja meg,
mennyit nyom latba a közös rész,
azonos dolgok két emberben,
alkotják mi a közösség…
s a közönséges…
ha más a Más,
ellenség lesz?
Hát mulatok,
hát csendben vagyok,
hát hallgatok másokat,
csendes mosollyal nézem azt,
ki belém kést mártogat,
s lenyalva vérem rám köpi,
úgy érzi igaz mit érez,
de magát nem látja,
mert én vagyok az,
ki mindent összevérez…
tükrök széttörve…
rászáradt vörös foltokon,
a sarokban kuporog,
hallgatag fetreng,
nyöszörög a gyáva
őrült hangokon…
az Utód…
kiáltaná:
elég volt…
Elég volt…
de már nincs kiért,
nincs miért
mutatnod Másnak
MagMagad…
Önmagadért…
Áldoztál fel más álmokat…
Arcodra Glóriát szántak…
Arcodra Glóriát szántak…