Ha majd találkozom Vele, nem faggatom a világegyetemről, nem kérem, hogy tegyen csodát a szemem láttára, csak meghívom egy sörre, mint régi jó barátot. Bármilyen furcsán is hangzik, sörözés közben majd én szeretnék csodát tenni... Mosolyt varázsolni az arcára, boldogságot a pillantásába. Tudom, ez emberpróbáló kihívás, de ha hiszek abban, ami igazán fontos az életben, akkor sikerülhet.
Életünkben csak kérünk tőle, vagy megbocsájtásában bízunk, de ki kíváncsi arra, hogy mit érez, mikor ember-ember ellen támad? Évezredek óta csalódnia kell bennünk, ráadásul nem mutat javuló tendenciát a helyzet, hiszen egy lépést sem tettünk előre a hozzá vezető úton az új évszázadban. Mindezek ellenére mégis hisz bennünk, amit akár naivságnak is lehetne gondolni, persze nem az Ő esetében. Nála jobban nem ismer minket senki, s ha úgy érzi van még remény egy jobb világra, akkor bizakodhatunk. Persze rajtunk múlik, de erőt adhat, hogy bízik bennünk megannyi tévelygésünk ellenére is. Bennünk él az az erő, amivel újra és újra kihúzhatjuk önmagunk a lélekmocsárból, amit gyarlóságunk dagaszt a kezdetektől fogva. Most bármilyen mély is ez a mocsár, ne rá várjunk, Ő „csak” elindított minket az úton. Tegyük, amit kell, az emberségre szavazva.
„Leülnék most a földre,
A világ közepén,
S meghívnálak egy sörre,
Csak Te lennél, meg én.
Ha néha elveszítlek,
Mindig megtalállak,
Ugye lehet még esélye,
Egy sokkal jobb világnak? „