Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Kunkorodó lepkeormány (Proboscis)

, 276 olvasás, Pancelostatu , 9 hozzászólás

Misztikum

Teliholdnak ezüst láncai kiemelnek testemből.
Kioldanak a bilincsek, mik ide kötnek a földhöz.
Lelkem ölelése enged. Vágyat formált a jelenből.
Testem szellemkezem engedi. Simurgh felettünk köröz.

Petrichornak ad engem a májusi, viharos eső.
Holnapnak szánt ma az éj, énem most ragyogásba öltöz.
Elenged a hatalmas, bódító levendula mező.
Kerestem egy életen át az enyhülést. Belém költöz.

Egy idézést kántáltam, a hatalmas madár most szólít:
"Nemlét nem lehet jussod. Ígérem, nem lesz hová futnod! "
Felettem köröz, röptében minden felleget széthasít.
Szemem csillagokra vetem. "Nem volt kár onnan lehullnom. "

Pihét érzek, ahogy ezt gondolom, és álomba enyhít.
"Játék az asztrális kivetülés talán, úgy gondolod? "
Szememre szállt egy akkora lepke, most is kacaj telít.
"Az életemre, miféle szerzet vagy? Legyek bolondod? "

Kunkori ormánya ahogy az ázott homlokomhoz ért,
fellegekben ültem viharmadáron, álmom utolért.
"Nyumnyi nyummogó nyum, súgd meg végre nekem, mit kívánsz még?
Közelebb a kezdet. Láthatod az álmodók őrzőjét.

Ha úgy kívánod, elengedünk, közelebb lesz úgy a vég.
Súgj nekem, és utadért elhalmozlak, míg nem lesz elég.
Sakon az én nevem, aki meg nem vezet élőt soha!
Vakon higgy, ahogyan rég! Mi a szíved mélyének vágya? "

Hazug volnék, ha azt mondanám, nem rémültem halálra.
Olyan egyszerű volna, hogy a megváltás rám találna...
csak úgy... lehunytam a szemeimet, és remény lett enyém.
"Marha, már tudom is! Ne hidd, hogy meglógsz, nincs olyan remény!

Sosem halunk meg igazán. Nem létezik a törlődés.
Elhagyja az anyagot mind az összes, nemhogy a kevés. "
Az öreg madár villámló szárnyán voltam aprócska fény.
Hangja dörgött, reszketett és megrengett a föld és az ég.

Szeme villanásával ő meghasította a teret.
Lelkem kilőtt az új járatba, és örök marad bennem,
minden amit ott láttam, az ára legyen minden énem...
Testem ideát ragadt, és suttogta: "Tán végre végem. "

Rég várt boldogságot érzek most, hogy végre megértettem.
Én összeraktam a kirakóst, és isten elé teszem.
Úszom a kőtörmelékben, szélben, tűzben, a felhőkben.
Vágyom. Az anyagból gondolattal megformálom testem.

"Légy igaz magadhoz, és ne sírj! "
"Öntudatlanul imádtam a kínt. "
"Húzd az életet közel, végre-valahára! "
"Beleköpök a halál arcába. "
"Még! Mi a vágyad, ami nem bor? "
"Pallosvégre tenni a terrort. "
"Mikor kész lesz, láthatod. "

Akkora fákat érzek körülöttem, mint a Neptunusz.
Lombóceán énekére rezdülök, és megbolondul
minden kis sejtem, a hűs levegőnek tisztaságától.
"Lépj. Felfelé. Éjjel Ide térsz haza mától. "

A homokóra bennem végre-valahára megfordul.
Ahogy megcsap a Napnak melege, a vérem megvadul.
Csak hull a májusi eső.
Pont olyan jó, mint az első.

Kristály csikorgását hallom, a súlyától remeg a föld.
Lépek. Bántja szemem glóriám fénye, de örömmel tölt.
Szárnyaimat próbálgatom.
Újra angyalkórust hallok.

Markomba pallos simul. Hanyagul a vállamra csapom.
Az örömkönnyem lecsordul. Nem törlöm le. Most így hagyom.
Ma vége lesz jól, érzem én.
Fekszik, bármi kerül elém.

Elröppen a szemeim elől az óriási lepke.
Épphogy emelem vasam, olyan erővel vág rá egyet,
szintén lepkés szemű angyalka,
kitör belőle egy darabka.

"He! Mit keresel az én világomban? "
"Te mit keresel az én világomban? "
Nem tudni már, miért esett és hogyan,
hajnalig csapásait hárítottam.

Vasát eltörtem, hullt vele a vörös telihold alá.
Csobbant vizembe, én meg utána, hátha ő a halál.
Pont amikor már éppen készültem jól belefulladni,
ő húzott a partra, merjek újra és újra álmodni.

Már sokadik éjjel, minden nap megküzdök vele.
A Mennyeknek tudásával van tele a feje.
Sosem rezonáltam íly erővel senkivel még.
Ahogy mi beszélgetünk, arra nem elég pár éj.

Mire gondoltam, hogy végre beleszerethetnék,
rég késő volt futni is. Minden sok, mégsem elég.
A kristály katedrálisomat mostan ő lakja.
Állig páncélzatban őrzi, hogy hangomat hallja.

Hogy óvakodj-e a lepkétől, majd eldöntöd magad.
Eljön majd a rendeltetésednek kitisztulása,
és ott dől majd el, mennyit ért minden jó és rossz szavad,
mikor gondolataid kivetülnek, más is látja...

Vágyom.
Hiszek.
Álmodom.
Tervezem.

Levendulamezőn, ahogy felébredem,
a valaha legédesebbet nevetem.
Agyam néma. Talán egész vagyok újra.
Egy memória. Egy akarat.
Számít-e, hogy valódi,
ha összerak napra-nap?

Csodálattal nézem jövőmet és a fura mámat.
Ajkaimon mély nyomai szerető harapásnak.
Majdnem kijöttek szemeim, mint a nyumnyi csigának.
Ilyet földi hatalmak egyáltalán nem csinálnak.

Több a világ, mint azt valaha is képzelni mertem.
Érzi új szívem, összetákolt agyam, és a testem.
Rémisztő fehér zaj ébreszt, mikor elárulná nevét.
Egyikünk sem érdemli meg a másikat. Még.
Na ezért kell élni.
Vagy bejön,
vagy most kell nagyon félni.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Misztikum
· Kategória: Vers
· Írta: Pancelostatu
· Jóváhagyta: Vox_humana


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 14
Regisztrált: 1
Kereső robot: 7
Összes: 22
Jelenlévők:
 · Pekka


Page generated in 0.041 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz