A bús Néma Völgy rejtekén,
Csak egymagában élt,
Neki csakis a Szél mesélt,
S nem látta még a Fényt,
Mert a létének hajnalát,
Egy jóslat törte meg,
És ha a szó a szívbe ég,
Nem gyógyul már a heg.
“A Fény lesz majd a gyilkosod,
Zord árnyak gyermeke,
Pallosodként úgy sújt le rád,
Mint az Éj hűs keze. ”
“Új útra lépve meghalok?
Félek, semmit sem értek már.
A tudatlanok boldogok,
Jövőm csak egy leomló vár.
Reménytéglákból építem,
Akár százszor is újra fel,
Mert talán hamis a jóslat,
S egy nap a Fény majd átölel.
Némaságod azt kiáltja,
Igaz volt minden egyes szó,
A völgyön túl pár perc várna,
És máris véget ér a show. ”
Így éldegélt sok éven át,
A zord Magány nevelte fel.
A Kristálypatak partján állt,
És a Fény ott volt közel.
Mindössze csak néhány lépés,
És álma valóra válhat…
Ó az-az átkozott kérdés!
Minden nap lelkére támad.
Éljen csak boldogtalanul,
Majd egy hosszú életen át,
Vagy tárja ki jó szélesre,
Végzete sötét kapuját?
Gyönyörű nyári délelőtt,
Elhagyta végül otthonát,
És a Szél dúdolta halkan,
A Fény gyönyörű himnuszát.
Mindössze csak egy percig élt,
De most már végre boldogan.
Attól tartok nem ismerik,
Itt a földön „őt” oly sokan.
Pedig hát mindenkibe él,
Lelkünk árnyékos oldalán,
Hallgasd, hogy a Szél mit mesél,
Hiszen hozzád is szól talán.
„A Néma Völgy nevelte fel,
És oly sokára lett szabad.
Kristálypatakod tükrében,
Lásd meg valódi önmagad. ”