A mi szörnyetegünk most még néma,
De csak egyetlen gombnyomásra vár,
Lesz majdan itt neki bőven préda,
És nem tarja vissza országhatár.
Felüvölt majd az utolsó napon,
S hiába bújsz a szekrényedbe el,
Az éhsége maga a borzalom,
Mert a szekrénnyel együtt falhat fel.
Micsoda gonoszság... Embertelen?
De ha „tőle” bármit is számon kérsz,
Én most azt kérdem csak szép csendesen,
A tükrödbe nézve, miért nem félsz?
Mi hoztuk létre önmagunk ellen,
Mi ez, ha nem más, mint kész őrület,
Hogyan lehetne békére lelnem,
Míg falja csak egyre a lelkemet.
Azzal, hogy létezik, s habár távol,
Mégis egy ugrással máris elér,
A Múló Idő koporsót ácsol,
Bár a hamvasztásra lesz jobb esély.
Hiszen úgy fogunk mind elporladni,
Hogy temetésre majd senki sem költ,
S a Halál „dolga” már csakis annyi,
Hogy felhajt pár korsó jó hideg sört.
Itt a Földön már nem lesz munkája,
De szerintem egy cseppet se bánja,
A vak koldus erről dalát játssza,
Mivel a jövőt előre látja.
EPILÓGUS:
Jóslatára majd legyinthetsz egyet,
Mivel hajléktalan mindössze csak,
De ha már a szörny felfalta lelked,
Kiderül az, hogy ki is itt a vak.
A Béke némán süllyedő hajó,
Amíg jussát várja szörnyetegünk,
S minket is elnyel a pokolfolyó,
Ha „szörnytelen emberré” nem leszünk.