Mikor kihunynak a fények,
a rémület életre kel,
Istenre kérdően nézek,
de persze most sem felel.
Szűkölő ebként meglapul,
mit úgy hívtunk, hogy Élet,
s a tetteinkre válaszul,
hármat kopogtat a Végzet.
Ez a jel a gombnyomásra,
egyetlen apró mozdulat.
Véget ér a földi játszma?
Kérlek, tépd szét rémálmomat
reménnyel foltozott Hajnal...
Ölelj magadhoz Valóság.
Ó micsoda balga óhaj,
ha a jövő egy korhadó ág,
mert a Béke épp agonizál,
hisz már vérzik ezer sebből,
puskagolyó szíven talál...
Mégis ki tehet majd erről?
Felelőst keresni rég késő,
ha már lent a sírban fekszel,
ez a harc lesz a végső,
kapj már észbe végre ember!
EPILÓGUS
Él még a fény minden szívben,
s így is marad mindörökre,
Ő csak figyel minket csendben,
amit „kellett”, már megtette.
Azóta már rajtunk a sor,
elbukunk, vagy szintet lépünk?
Ez az egész tán arról szól,
derüljön ki mennyit érünk.