Irigylem néha a magányt,
védtelen nyugalmát tisztán.
A nincsnek tartanám kezét,
ha épp úgy akarnám.
Én, és az árnyam a korzón,
s ha lábára lépnék csendben,
nem szólna fájón rossz szót,
dühös szerelemben.
S föl néznék álmosan otthon,
a világot szürkén is értem.
Már éltem öltönyben szürkén,
de hát lecseréltem....
Szomjasan innám a kávét,
s az újság mi csendben csörren:
hallaná a póknak húrját,
ami megdöbben.
Irigylem néha a magányt,
védtelen nyugalmát tisztán,
ha foghatnám kezét a van-nak,
picit levakarnám.
Nyomár, 2022. 03. 04.