Hol vagytok már
ti késő esti csendes utcák,
a megfagyott időkről
suttogó ős öreg járdák?
Hol léptünk ritmusa
egykor egyszerre szólt,
hol egymásra nevettünk,
s a szívünk dalolt.
Elveszett mindez, megkopott már,
az utcák sarkain senki sem vár,
elfogyott, eltűnt mindenki lassan,
csak a visszhang szól bennünk
egyre halkabban.
De ha mindenki elmegy,
ki marad itt?
Ki metszi majd meg
az öreg fák ágait?
Ki húzza majd fel
a gémeskút szárát?
Ki hallja majd meg
a patak csobogását?
De tudod mit?
Én majd itt maradok.
Mert maradni akarok!
De csak ha te is itt maradsz velem,
ha rám nézel
és megfogod a kezem.