Navigáció


RSS: összes ·




Vers: 1969

, 70 olvasás, Toth Janos Janus , 2 hozzászólás

Gondolat

Altatót dobogott édesanyám szíve,
nem volt még álmom, nem vitt el messzire,
testem félkész: egy lüktető alakzat,
az életnek szegény, a halálnak gazdag.

Ember hagyta lábnyomát a Hold felszínén,
már több voltam azt hiszem a semminél,
míg Armstrong szavait a világ itta,
apró lépésekkel lettem egyre szittya.

Ősz vitte karján a haldokló vén nyarat
óvón, mint apró, törékeny madarat,
kinek nem mozdul többé könnyű szárnya,
csak avarba zuhan gyönge suttogása.

Sárgára, vörösre festette a fákat,
de a festék, a levél rég megszáradt,
és az ősz bágyadtan hívta a telet,
mikor világra hozott anyám engemet.

Jó lenne emlékezni arra a percre,
mikor tüdőm a levegőt sírva nyelte,
mikor az élet fája hajtott egy ágat,
mikor bőröm csókolta édesapámat.

Negyvenhárom bukfenc, ennyit gurult az év,
víg mosolyok törtek el, szelídült a hév,
felnőtt a gyermek, írás az ákom-bákom,
de jó lenne tudni, hogy lesz-e kabátom

ha véget ér majd őszöm s közeleg a tél,
lesz-e élet bukfenc, mit a lét remél,
vagy csak lépése lesz ki a sír szélén áll,
ami nagy neki, de kicsinyli a halál.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Gondolat
· Kategória: Vers
· Írta: Toth Janos Janus
· Jóváhagyta: Vox_humana


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 17
Regisztrált: 2
Kereső robot: 9
Összes: 28
Jelenlévők:
 · Öreg
 · PiaNista


Page generated in 0.0474 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz