Rám telepedtél méla magány
mázsás kő vagy a szívemen,
miattad én, a régi vagány
bambán merengek csendesen.
De magányomnak szép álma van,
nekem nyíló kedves virág,
szelíd vágyam, mint a téli nap,
halovány fényét hinti rá.
Gyakorta, amikor bú gyötör
feloldja ő a bánatom,
létezése önmaga öröm,
boldogság az ha láthatom.
Ő az, ki nekem egy szép csoda,
kedves, cserfes, mindig vidám,
találgatni sem kell kicsoda:
mert ő a kedves unokám.