ablakok párkányát súroló
alig világító fényben
pár körvonalból
font emlékek
töltik be
súlyukkal magányunkat
hajnali utunkról az álmodó
kőpárnákkal vetik jobblétünk
maradék árnyaiból fölénk halmozott
pillanatok elérhetetlen genomjait
megfejtve emberi mivoltunk
titkait – kromoszómapárok
letapogatott nyomaiból
felspirálozva három milliárd dé-en-es-t
ahol egy meg nem született szenvedély
egykor úgy tudott megvalósulni
vagy ez csak faux* volt
akkor lehet felróni a szélnek
miért engedték
hogy csak fújjon...