Egyszer voltam csak szerelmes.
Mikor a virágok kibontották vörös
hajukat, s rám mosolygott árva
buszmegálló reményre váró
ártatlan bérlőjének szürke
lélek-tükre.
Belém nézett remegőn,
nem tudtam mit tenni:
lelkemben összeomlott a
temető, s hamis reményt
kergető kis szellemek
szabadultak ki érzelmeim
sírjaiból.
Az első csók mentol ízű volt, idétlen-
időtlen. A második a szívem fogta meg,
s szorított rajta egyet, egy ütem kimaradt.
Ilyet még nem éreztem, s nem is fogok,
a hiánya lelkemben megmaradt.
Emlékszem, várt az iskola kínpadja.
Reggel találkoztunk, szembejövet fejed
lehajtva, majd karom fonta vékony derekad
körül. Rámnéztél, mint aki szellemet látott,
sápadt arcodba hullott láng-hajad parazsa.
Ajkaink egymáshoz értek, s mikor elváltak,
a parázstól már vöröslött arcod. Érted vállaltam
volna bármilyen harcot.
Kezembe vettem törékeny porcelán
kezed, csókot leheltem rá. Közben
megérkeztünk a tini leltárba, de idő
lassú múlását nem éreztünk. Suli
után ölelésed bensőnkben kiáltott. A
Világ se tehetett mást, egy pillanatra
megállott.
Csillogó páncélban lovagolt elméd
kertjében fantáziaképem, rájöttem,
hogy ezt a képet én soha fel nem
érem. Rájöttél te is: gyönyörű volt
a remény, és gyönyörűen hamis.
Egy napon csók nélküli ajkaim,
ölelés nélküli karjaim, szívemben
zokogó vágyaim ébresztettek fel.
Övön alul ütött a napsütéses nyári reggel.
Nem sírtam, mert vége lett, vigyorogtam,
mert el sem kezdődött. Elmebeteg vigyor
volt, lelkem helyén a dagadt
hiány csak tágult és tágult.
Buta ember vagyok, gondolom
ez volt a szerelem. Mégis, ahogy
ott, az árva buszmegállóban lelked
dobtad felém, hogy arany dárdahegye
ilyen mélyre fúródott belém, soha
el nem feledem.
Online látogatók:
Látogató: 43
Regisztrált: 0
Kereső robot: 13 
Összes: 56
