Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Önismeret II./2.

, 38 olvasás, Sztamy , 0 hozzászólás

Magány

A csendőrök jelenléte meglepett és elképzelni nem tudtam mi keresnivalójuk van itt.
- Jó estét! Keresztes Jázmin? - Tudakoztak a nevemet illetően. Nekem gombóc keletkezett a torkomban és csak nehezen tudtam megszólalni.
- Igen én volnék. – Nyögtem ki esetlenül.
- Nos sajnálattal kell közölnünk, de az édesanyád autó balesetet szenvedett az éjszaka.
Súlyos sérülésekkel a kórház intenzív osztályán tartózkodik most. – mondta a nő az előre bemagolt szöveget. – A mi feladatunk az, hogy biztonságba helyezzünk téged az ő lábadozása alatt. – Kicsit megállt, hogy le tudjam reagálni a sokkoló információkat, de nekem egy hang se jött ki a torkomon. Ez valami rossz vicc? Hogy történhetett ez? Mikor látta, hogy még beszédképtelen állapotban vagyok így folytatta:
- Tudom, ez most így felkavaró lehet, de ne aggódj! Az intenzív osztályon jó kezekben van, nem esik baja. Szeretnéd, ha bevinnénk hozzá?
Egy szinte észrevehetetlen bólintással jeleztem, hogy igen szeretném. A két zsaru fájdalmasan bűnbánó arcot vágott, mintha csak ők tehetnének róla. A lesajnáló tekintetek még inkább mellbe vágtak és csak megerősítették bennem a helyzet súlyosságát. A lépcsőn lefelé haladva síri csöndben mentünk egymás mellett. Kicsit úgy éreztem magam a két egyenruhás ember között, mintha valami rosszat tettem volna és most vinnének a kapitányságra. Ahogy a kocsiba beszálltunk és közeledtünk a klinika felé újból elfogott a szorongás, az aggódás. Nem tudtam milyen állapotban van Anya, de nem veszíthettem el az utolsó családtagomat a már így is csonka családomból. Összeomlottam volna és végleg egyedül maradtam volna. Az út kínzóan vontatott volt. Nem szólt a rádió sem és a két zsernyák valamiért jobban preferálta a kínos csöndet. Legalább egymással beszélgettek volna valamiről.
Mire oda értünk kisebb nagyobb ideg összeroppanást kaptam a járműben való feszengéstől. Rettegve léptem be a klinika fotocellás ajtaján. A portán megtudakoltuk Anya szobaszámát és még mindig a zsaruk kíséretével elindultunk azt megkeresni. Fogalmam se volt róla mi fog várni, csak remélni mertem, hogy nem olyan súlyos a helyzet, mint ahogy önkéntelenül is elképzeltem már. A szürke folyosókon haladva rájöttem, hogy a kórház elég nyomasztó hely volt így látogatóként is. Belépve éreztem az emberek fájdalmát és szenvedését. A szívem a torkomban dobogott. Émelyegtem a félelemtől. Az utolsó lépcsősor tetejére felérve elérkeztünk ahhoz az emelethez, ahol Anya tartózkodott. A szobaszámok közt haladva a hüvelykujjamon lévő bőrt kezdtem el harapdálni. Szokásommá vált már ez a fajta stresszlevezetés. Olykor túlzásba víve csúnya sebeket képzek, mik sose tudnak begyógyulni, beteges kényszeremtől. A függőségemet csak akkor szakítottam meg, mikor a bizonyos szoba elé értünk. Reszketve tettem rá ujjaimat a kilincsre. Vettem egy mély levegőt majd fohászkodva lenyomtam. A zavaróan világos szobában megpillantottam őt: Anyát. Jobban nézett ki annál, mint amiket már elképzeltem, de így is szívfacsaró látvány volt. Vézna kis kézfejébe infúzió volt bevezetve. Sebes arcán egy lélegeztető maszk volt és kórházi ruhát viselt. A szemöldöke felrepedt és természetellenesen sötét karikák éktelenkedtek a szeme alatt. Majd megszakadt a szívem. Fájó így látni valakit, akit szeretünk. Pillái most csukva voltak. Látszólag mélyen aludt.
- Alszik – Mondta mosolyogva az orvos, mintha diploma nélkül én ezt nem tudnám megállapítani. – Sajnos csúnya balesetet szenvedett, de gondolom erről már tájékoztattak téged.
- Mikor jön rendbe?
- Hát az állapota elég súlyos és valószínűleg agyrázkódást szenvedett. A vizsgálatok alapján nincs életveszélyes állapotban, de bent kell tartanunk és további kezelésekre van szükség.
- Meddig? – Kérdeztem lényegre törően.
- Sajnos ezt most még így nem tudom megmondani neked. Nem kell aggódnod. Ma estére biztosítunk neked egy itteni ágyat és majd holnap reggel megbeszéljük az elhelyezésedet amíg…
- A mimet?! – Vágtam közbe udvariatlanul.
- Az elhelyezésedet. Információink szerint édesanyáddal ketten éltek egy háztartásban, te meg még kiskorú vagy. Nem tartózkodhatsz otthon egyedül.
A szemembe könnyek szöktek. Ebbe eddig bele se gondoltam. Pedig a rendőrnő is azzal állított be, hogy az ő feladatuk az, hogy engem biztonságba helyezzenek a gyógyulásig, de ez valahogy teljesen elkerülte akkor a figyelmemet.
- Tudok gondoskodni magamról pár napig. – Próbálkoztam és éreztem, hogy a szavam nem sokat ér.
- Kétlem. És azt is, hogy csak pár napról lenne szó.
- Ezt, hogy érti?
- Az állapot lehet nem életveszélyes, de attól még igen súlyos. Inkább hetekre becsülném.
Elkerekedett szemekkel meredtem az orvosra, aki igazából semmi rosszat nem tett, csak tényeket közölt, mégis bántott, amit mondott. Elképzelhetetlennek láttam, hogy egy otthonnál jobb helyet találnak nekem azokra a hetekre. A nagyszüleim sajnos meghaltak már mind. Anya egyke. Apát meg 10 éve nem láttam. Valószínűleg mai napig függőségben szenved, így attól nem kell tartanom, hogy nála fogok kikötni. Reménytelen. Nem maradhat jobb megoldás, mint egy gyerekotthon. Nagyszerű. Az orvos látva rajtam a megviseltséget közölte, hogy ha szükségem van bármire szóljak neki, majd kiment.
Egyedül maradtam a mizériáimmal és a könnyeimmel. A szorongástól újra a bőröm cincálására vetemedtem. A heges bőrt felszakítva vérzésig piszkáltam. Igen fájt, de legalább elterelte a figyelmemet. Leültem a nekem fenntartott fekvőhelyre. Meglepően kényelmes volt. Megpróbáltam komfortosan elhelyezkedni és álomba zuhanni, de az este történései nem hagytak aludni. Még mindig ott volt a szívemben az aggódás Anya iránt. Közben megjelent a rettegés afelől, hogy néhány hétig egy teljesen más környezetben kell majd élnem és ez megijesztett. Hisz kit ne ijesztett volna meg? 15 éves voltam, persze, hogy szokatlan kilépni a megszokottból és belerázódni egy kéretlen szituációba. A kórház csöndes volt. Kicsit rideg és nyomasztó, de azért békés így éjszaka. Próbáltam elképzelni milyen napjai lesznek itt Anyának és, hogy vajon, hogyan fognak neki tetszeni. Megesküdtem, hogy amikor engedik, bejövök őt meglátogatni suli után. Nem akarom magára hagyni és nekem is szükségem van az egyetlen megmaradt szülőmre. Nem volt többem. Sejtelmem se volt róla vajon meddig meredtem a fehér plafonra túlagyalva mindent, de egyszer csak sikerült elszunnyadnom.

Másnap reggel a doktor úr motoszkálására ébredtem. Beszélt valakivel. Nyűgösen rávettem magam, hogy kinyissam összeragadt szemeimet rálátást nyerve így a beszélgető partnerére. Először csak ködös foltokat láttam: a fehér köpenyt viselő orvost, ahogy a beteg ágy mellett szövegel és az ágyon Anyát. Vele beszélt. Tudva, hogy végre felébredt rögtön kipattantak a szemeim és egy gyors mozdulattal kiszökkentem az ágyikóból. Anya mosolyogva nézett rám és ölelésre hívva magához intett. Törékeny testét csak óvatosan mertem megszorítani, féltem, hogy kárt teszek benne. Gyengének tűnt szegény és megviseltnek, de a szeretete a régi volt. Az aggódásom kicsit csillapodott és felvidultam, de ugyebár nem simult el még minden probléma. A szobában plusz két fő tartózkodott még. A két rendőr, akik idekísértek az éjjel.
- Szia! Gondolom emlékszel még ránk. Meg kéne beszélnünk, hogy hol lakjál, amíg anyukád a gyógyulásra koncentrál – Mondta nyájas hangon megint csak a nő. Úgy látszott ő a szóvivő a párosban.
- Gyerekotthonba fognak elhelyezni addig, igaz? – Tértem a lényegre türelmetlenül, de a válasz meglepett.
- Oh nem! Mi az egyik rokonodra gondoltunk. – Itt kérdőn néztem Anyára. Ők nem tudják, hogy nincs rokon, akinél elhelyezhetnének? Anya csak egy bátorító mosolyt villantott, ami azt üzente, hogy minden rendben lesz és én hittem neki.
- Nagyszülők nincsenek. Nagyobb testvéreid nincsenek. Viszont a nagynénédnél könnyedén megoldható lenne az élet, hisz nem messze a várostól lakik. – Nagynéném? Nekem nincsen nénikém tudtommal. Legalábbis sose találkoztam még vele.
- De hát nekem nincs… - Kezdtem volna, mikor Anya félbeszakított.
- Apukád nővére.
,,Hogy mi? Apának van egy nővére?’’ – Lepődtem meg.
- Igen. Szóval sajnos Apukádnál nem lakhatsz, mert mint azt tudjuk súlyos függőségekkel küzd és nem is tudtunk kapcsolatba lépni vele.
- Nem is akarnék nála lakni. – Nyugtattam meg a zsarukat. Igen, voltak szépnek nevezhető emlékeim vele kapcsolatban, de most, hogy már reálisan látom a dolgokat harag fog el, ha rá gondolok. Szerintem nem is kell magyarázkodnom. Épp elég az az este, mikor kezet emelt Anyára, majd végleg felszívódott. Természetesen azóta egyszer sem keresett minket.
- Ez könnyít azért a helyzeten. Szóval a lényeg, hogy lassan el kell búcsúznod édesanyádtól, nekünk meg el kell vinnünk a nénikédhez. Már beszéltünk vele és örömmel vállalja az addigi megőrzésedet. Tudom, ez most ijesztő lehet, főleg úgy, hogy mint leszűrtem, eddig semmilyen kapcsolatban nem álltál vele, de sajnos nincs más megoldás. El kell fogadnod ezt, ha tetszik, ha nem.
Jellemző, hogy belekerülsz akaratlanul is egy helyzetbe, amiben elvárják tőled, hogy megszokd és alkalmazkodj. Nem akartam panaszkodni, hisz nem is ért volna semmit, de azért rettentő volt a gondolat, hogy egy egyértelműen idegennel kell majd együtt laknom. Hiába a rokonom, ha nem ismerem. Apából kiindulva pedig nem épp arra vágyom, hogy a testvérével éljek. A rendőrök és az orvosok magunkra hagyva biztosítottak egy kis időt a búcsúra. Egy széket húztam Anya ágya mellé, hogy szemtől szembe tudjunk csevegni.
- Hogy érzed magad? – Kérdeztem a természetest.
- Én rendben leszek, ne aggódj. De te rendben leszel?
Hogy lennék már rendben? Sose éltem még mással mert nem tudtam más létezéséről. Nem is tudtam, hogy van Apának egy nővére. Emiatt azért kicsit nehezteltem Anyára.
- Hát muszáj lesz…
Nem bírtam tovább, muszáj volt megkérdeznem.
- Anya, mondd miért nem tudtam róla, hogy van egy nénikém?
- Jázmin… fáradt vagyok. Erről kérlek ne most beszéljünk.
- Nem kerülheted ki a kérdésem. Erre muszáj válaszolnod. Történt valami köztetek esetleg?
- Nem, nem. Erről szó sincs. Nagyon jóban voltunk Alizzal. – (Aha szóval így hívják) – Sajnáltam amiért elváltak útjaink, még mindig hiányzik a barátságunk. Ő egy nagyon jó ember és rámerlek bízni téged.
Igaz ez egy cseppet sem volt válasz a kérdésemre, de kicsit talán megnyugtatott.
A nehéz búcsú és a 10. utolsó ölelés után készen álltam rá, hogy az orvosokra bízzam Anyát. Arra viszont nem, ami énrám várt ezután. Az elválás már akkor fájt, mikor kiléptem a szobából ismét a két zsernyák közrefogásával. Megint az unott folyosókat róttuk aggodalommal a szívemben. Csak most magam miatt aggódtam. Mivel sose tapasztaltam meg egy rokon szeretetét (Anyáén kívül persze), ezért elképzelhetetlennek tartottam, hogy jól alakuljon majd az ott töltött idő. Az egy, ami vigasztalt, hogy nem egy gyerekotthon lett a megoldás. Vérfagyasztó történeteket hallottam már az ottani rendszerről és közösségről, a hátam közepére se kívántam hasonlót.
A kórház ajtaján kilépve a rendőrautóhoz mentünk, melyben a lakásunkig való út ismét őrületbekergetően csendes volt. Legalább valami zenét kapcsoltak volna háttérzajnak. Mikor megérkeztünk, összepakoltam a holmijaimat egy bőröndbe. Ruhák, könyvek, füzetek, tisztálkodási szerek és a noteszom, hozzá pedig grafitok és színesek. Lehajtottam a poggyász tetejét és egy utolsó pillantást vetettem a lakásra. Reméltem hamar újra látom majd. Kulcsra zártam az ajtót és szembesültem a problémával, hogy mivel a két rendőr lent vár rám, egyedül kell majd lecipelnem a súlyos utazótáskát. Mire levonszoltam a lépcsőn, beleizzadtam a feladatba. Mély levegőket véve a földszinten végre már tudtam magam után húzni is.
Remélve, hogy minden fontos dolog bekerült a bőröndbe elindultunk oda. Egy helyre, amiről hallanom kellett volna az évek során. Egy nőhöz, akiről hallanom kellett volna az évek során. Ám senki nem mesélt nekem róla. Bizalmatlan voltam a helyzettel kapcsolatban. Úgy érzem még Anya se volt képes teljesen megérteni az aggodalmamat. Miért nem beszélt nekem erről a nőről eddig? Mindenesetre egyáltalán nem segített a már így is fájdalmas szituáción. Annyit megtudtam azért róla, hogy 50 éves és az Aliz névre hallgat. Kicsit elárulva éreztem magam, hogy egy családtagomat éveken keresztül titokban tartottak előttem. Mennyivel másabb lett volna az élet, ha nem csak Anyáról tudtam volna. Lett volna egy másik személy is az életemben. Mehettünk volna valakihez az ünnepekkor. Mindig is fájt hallgatni a társaim lelkes meséit egy karácsony után arról, hogy mekkora szeretet várta őket valaki másnál is. Nem arról van szó, hogy Anya szeretete kevés, de jó érzés lett volna valahonnan máshonnan is érezni.
A GPS térképről lelestem az adatot, hogy 2 percre vagyunk az úti céltól. Egy barátságos utcába bekanyarodva bájos házakat pillantottam meg. Aranyos kertekkel és ablakokból kilógó cserepes növényekkel. ,,Lehetséges volna, hogy errefelé fogok lakni?’’ Elég nagy váltás lenne a szegényes albérleti lakásunk után. Ez a környék maga volt a csendélet. Ami nagyon tetszetős volt számomra. Egy krémszínű ház előtt egy csinos nőt pillantottam meg. Barna haját kontyba fogta és hosszú abrosz szerű szoknyát viselt. Mivel a GPS már csak 1 percet jelzett a célig, szinte biztosra vehettem, hogy ő lesz Aliz.

folytatása következik

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Magány
· Kategória: Novella
· Írta: Sztamy
· Jóváhagyta: Vox_humana

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 37
Regisztrált: 0
Kereső robot: 11
Összes: 48

Page generated in 0.0826 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz