Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Mese egy emberről

, 19 olvasás, Daneel , 0 hozzászólás

Álom

Egyszer volt, hol nem volt, megírom a seholt,
hol semmi sem történt semmilyen senkivel.
Egy erdő lábánál két patak egybefolyt,
s két fűcsomó között volt egy tenyérnyi hely.

Hangyák jártak rajta, mik nem létezhettek,
eső mosta őket, mi sosem csepegett.
Lágyan hullottak ott a bronzszín levelek,
mikor télelővé aszott a kikelet.

Csöpp világ, kis világ, senkinek otthona
a csobogó habok keresztmetszetében.
Összezsugorodtam, s egy gyilkos galóca
árnyékában ülve a felhőket néztem.

Fodrosak, fehérek, vattapamacsokként
lebegtek a déli láthatár szélére.
Elfedték a napot, s alkonyi-szürke fényt
nyújtottak vigaszként a szemnek cserébe.

Megfakuló színek között bandukoltam,
a vízhez tartottam, s csobogott a szívem.
Mikor odaértem, a zúgó habokban
fénylő tükörképem mosolyát elhittem.

A semmiszín partot színessé festettem,
kék lett a víztükör, s még kékebb az égbolt;
sárga a napsugár, s semmilyen ecsetem
vonásai után a part csodaszép volt.

Ismét nagyra nőttem, emberré dagadtam,
ráültem egy rönkre, és horgászni kezdtem.
Békés volt a világ, s egy szerelmes dallam
sosem volt hangjait dúdoltam csendesen.

Hallal fogtam halat: meg is ették egymást
egy horognyi sorsért birkózva odalent.
A kortalan erdő körül ében palást
lett a bágyadt holdfény, mi éjszakát teremt.

Csillagok csevegtek, s csepegő csermelyek
csobaja csilingelt csöppnyi csengettyűként.
Ültem és hallgattam, hogy miként szendereg,
ami pirkadatkor felriad majd tüstént.

Elaludtam én is, álom lettem én is,
sehol szent földjein senkiként bolyongó.
Eltévedtem én is, célba értem mégis,
mikor új bölcsőmként nyílt ki egy koporsó.

Tölgyfából faragták, kissé korhadt volt már,
s egy léleknyi gondtól volt szűkös idebent;
(hatalmas az Isten, mégis milyen kontár,
mikor jókedvében embersorsot teremt...)

Bölcsőként ringatott, s mint síró magzatot,
csitított anyaként a megkorhadt deszka.
Vártam a sorsomat, s végül elragadott
a mennyország előtt portyázó gyehenna.

Ördögként születtem újra a lángokban,
semennyi vasvillám az égnek szegeztem.
Fel akartam jutni, s köveket rámoltam
lépcsőként egymásra a pokolveremben.

Kőre kő, csontra csont, elértem a plafont,
és ütéseimtől átszakadt a tető.
A napfény fejemre bágyadt glóriát font,
s a felszínen lágyan nyaldosott az eső.

Egyszer volt, hol nem volt, megjártam a seholt,
s hétmérföldes csizmám lábaimra vettem.
Mikor a valóság s az álom egybefolyt,
a mesém elloholt, s én elszenderedtem.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Álom
· Kategória: Vers
· Írta: Daneel
· Jóváhagyta: Vox_humana


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 16
Regisztrált: 1
Kereső robot: 12
Összes: 29
Jelenlévők:
 · Erdossandor


Page generated in 0.0411 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz