Navigáció


RSS: összes ·




Vers: feledés útjára bocsátlak

, 38 olvasás, Pekka , 3 hozzászólás

Bánat

hallgatjuk a szélben morajló felszínt,
és az egyre halkuló dalunk végén
távolról a sötétség - felénk int.
valamit suttogott, s én nem felelek;
végtelen harmatot szitálva az ég
rám terül, hogy nyugalmat keressek,
hol az elengedés lassan oszlik szét
a reggel elringat, otthagy egyedül -
keser-édes minden, itt legbelül,

ahogy kitekintek az elmúló
semmibe - a sziklás szirtekre terül
hanga zöldje és a sok, kisimuló
ringatás öblében - a szenvedés
kialvatlan ráncaiba bújtatva
némán megkoptatta az üresedés
fáradt ágát. semlyéken csúsztatva
konokul percet lop, s lassan lepereg
az a néhány porszem, s a feslett fátylak,
árnyékába köd párát lehelek,
míg a feledés útjára bocsátlak,
azon az elhagyott, kopár szigeten,

lenge és elfoszló gyolcs ingemben.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Bánat
· Kategória: Vers
· Írta: Pekka
· Jóváhagyta: Vox_humana


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 47
Regisztrált: 0
Kereső robot: 19
Összes: 66

Page generated in 0.0501 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz