Lehet rosszabb, ezt gondoltam.
De mi lehetne rosszabb annál,
Ha rád talál a halál.
Pár bélyeg a nyelv alá,
Soha többet nem adsz alább,
S amíg várod a hatást,
Csak élsz, lélegzel.
Telik az idő, az agyad tompul,
Az érzékeid elvesznek,
A színek hirtelen, fekete fehérré lesznek.
Szemedben a csillogás,
Többé már nem ragyogás.
Könnyezel,
de ne aggódj,
Ha ebbe a világba csöppensz,
Én ott leszek, és körbevezetlek.
Jártam e helyen, vezekeltem,
Minden bűnömért, mit elkövettem.
A tárgyak mozognak, a színek változnak.
Mi a valóság?
A fejemben megnyílt egy másik világ.
Zokogok..
Összekuporodok a sarokban.
Szintetikus képzetek,
Nem bánthatnak, de mikor halkulnak?
Mikor csillapodik az érzés..?
Várod a sámánt,
De mikor megérkezel, szemben áll a sátán.
Felelősségre von tetteidért,
Küzdesz, harcolsz, de nem nyerhetsz.
Szilánkos gondolataid nem hagynak aludni,
Hittél a mennyországban, a megvilágosodásban.
Miért nem szólt senki, mindennek ára van.
Hallucinogén szerek okozzák e csapást,
Én még várom a varázst.
Az anyag mely nem hazudik,
felhozza depressziós démonaim,
Szembesít magammal.
Rohannék, de merre?
Szétfolyik lábam alatt a talaj,
Utolérem saját magam.
Megbolondultam? Nem visznek a lábaim,
Mikor lesz vége?
Elértem határaim.
Megbénultam, a hangok nem hagynak.
Segítségért kiáltok,
senki nem hall.
Ordítok a fájdalomtól,
Vér folyik az oldalamból.
Ott vannak, előttem, mögöttem,
Nevetnek körülöttem.
Sötét van, hol a kiút önmagamból?
Gyűlölet kecsegtető hangjai,
Álmatlan éjszakákon kedves barátaim.
Összetörtem..
szétroppant a mélyről felhozakló fájdalmam önmagam iránt,
Terelnek a végtelenbe, akár egy birkát.
Barátnak tűnő sötét alakok követnek,
Visító szavaikkal köveznek.
Bandukolok az elmém végtelenjében,
Bolyongok sötét gondolataim rengetegjében,
Egy hangot hallok, tűzbe vele!
Égek a pokol szélén, elfogadtam sorsom.
Köröznek felettem angyalok,
Az egyik örökre mellettem andalog.
De ez az elme hazugsága,
Bánthatnak szavakkal,
Mely erősebb a tetteknél,
Hát vesztettél.
Bőröm pikkelyes, ruhám szakítom ketté,
Ahogy a droggal válok eggyé.
Szemeimmel mantrázok segítségért,
Átléptem az ördög kerítését.
Tüskék vájódnak a körmöm alá,
Elragad a bűntudat, önfelismerés,
Miért nem kapok elismerést?
Szavakkal szúrnak hátba,
Vizet engedek, belefekszem a kádba.
Nem engednek az árnyak,
Mit tegyek?
Menjek vagy várjak?
Előttem megjelent egy koporsó,
Kezdődött a nevemmel,
Folytatódott a dátummal,
Nem vagyok odavaló!
Próbálkozásaim sikertelenek,
Hát fejet hunyok e este felett.
Szemem becsukom, a hangok jönnek mennek,
A szívem zakatol.
Ahogy kel fel a nap,
egy kedves mély dallam megnyugtat.
Hozzám ér, simogat,
A valóságban tart.
Mellkasára biccentem fejem,
Álomba ringat e meredek lejtőből,
Mint egy kis tujából kinő egy fenyő,
Belőle merítek erőt.
A hangok elhalkulnak, a látomások maradnak.
Többet nem bánthatnak!
Itt vagy, óvsz, őrzöl,
Ezentúl is, hálásan köszönöm!
|
Online látogatók:
Látogató: 38
Regisztrált: 0
Kereső robot: 17 
Összes: 55
