Amikor a te azúrkék szemedet nézem,
akkor, saját fájdalmamat belülről érzem.
Nem látok túl a kín vájta sötét ráncokon,
de érzem, hogy függök rozsdás acélláncokon.
Szomjamat nem oltja többé semmilyen főzet,
így nem gördül tovább már a porladó kőzet.
Lepereg az időm, és mint egy homokóra,
megfordítva redőket vés a homlokomra.