Sötét az éjjel
s nincsenek hangok.
Csak az álmok
evilágból születő
lidércek s átkok.
Vágatlan valóság,
kitekert képzelgésekben
hol az igazság?
Beteljesülne e valaha,
ha ott se lettem volna?
Vagy éppen
más honnan jött,
másokkal,
más hogyan,
más időben,
egy emlék foszlányban.
Korosodó deres pillantásban
árvuló újszülötte
némán
térben s időben-
Időtlen
mit szerelmévé tesz
a szív...
Mely hűtlen valóságba
fulladt,
hiú ábránd az
és ki kutat,
ha halálba is szenderül
ablakomról tikkadón.
A hajnali jégvirágból
pár szirom,
ha színek lepnék
s nem könnyeim,
sírotokra helyezném.
Az igazságban
hazugság lennék e
vagy
gyomrokat forgató
kiköpött hányinger
vagy egy
egy, aki merni mer.
Mert Emberinek hat
a jelmez.
Emberre feslett,
de rothadó bőr ez,
ember szabta kéz
mit már nem Isten tervez.
A szem mi magába nem lát
felnézhet az égre,
de hiába,
életek halnak
s vesznek az imába.
Adnék a valóságomból
mindenkinek egy virágot,
mit véremből
az idő kirágott,
hisz a percek súlya
falja fel a Világot.
Mert nem marad majd más
a térdeplő imáikban.
Csak egy...
Egy megteremtett Teremtő.
Ki ha létezett,
embernek keze
szívét kivájta
s az mi vérében vörös lett-
a lélek mi elveszett.
Megemelném kalapom
s levetném cipellőm,
nektek adnám
nappalom,
s vele minden éjjelem,
szellő tölcsérbe csavart
alkonyom.
Csak homokszemnyi
de morajló életem,
le omló sötétségben,
aprócska csillagfényben,
hogy a vaknak született szem
újra a léleké lehessen,
reggeli tükörképetekben
az élet élhessen.
Föld és az Ég
külön váltak már nagyon rég,
úgy a teremtés fogalma
örökség,
rothadó almából
tátongó üresség.
A tegnap halálát
a holnap szüli,
mennyeknek akarata
szabja majd a sorsok fonalát,
Istenivé téve
az emberi tragédiát.