1998-ban egy németországi sérültek eszközbemutatóján vettem részt. Volt ott minden, csak a pénztárca bírja. Mennyivel fejlettebb és felkészültebb volt ez az ország a sérültek életének megkönnyítése céljából. Az is igaz, hogy mozgássérültként semmilyen segédeszközt nem használtam, így nem is tudhattam, hogy megy ez nálunk. Néztem a különböző segédeszközöket, s mind mellett el tudtam menni szívfájdalom nélkül.
A háromkerekű meggybordó mopeden igencsak megakadt a szemem.
Gondolataim szárnyra kaptak, s mindjárt beindult a fantáziám. Mennyire jó lenne nekem egy ilyen otthonra. Ki tudnék menni egyedül az utcára, önálló lennék. Talán be is tudnék vásárolni, legalább így tudnék segíteni otthon.
S nem utolsó sorban, szabad lennék, mint a madár.
Várjatok kicsit, kérlek szépen, mondtam kollegáimnak, akik már tovább is akartak menni. Egy ilyen csodán nem lehet csak úgy továbblépni, mondtam. Ki szeretném próbálni azt a motort, és odakísértek a standhoz.
- Can I try? - kérdeztem.
Ráültem a motorra, amit hivatalosan mopednek hívnak, de a motor kifejezés vagányabb. Így nem gondol mindjárt az ember a szegény sérültre, aki képtelen az önálló életre.
Megfogtam a kormányt, a jobb kezemnél volt az előre kar, a balnál a hátrafele kar, hüvelykujjammal nyomtam az előre kart és kormányoztam, beállítottam a sebességet a nyúlra, ez volt a leggyorsabb sebességi fokozat. S iszkiri, lobogott a centis hajam, s a többi nézelődők hajukat vesztve rohantak utamból. Szép kis kalamajkát okoztam, de életemben először szabad voltam, s nem érdekelt más. A pillanatnak éltem, és élveztem minden percét, hirtelen elvesztek korlátjaim. Szerelmese lettem a motornak. Ha törik, ha szakad, meg kell szereznem. Meggyőzöm anyut, ha közgyógyra fel lehetne íratni otthon, akkor engedje meg. A féltés ideje hamarosan le fog járni, s ezt meg kell érteniük.
Hét év telt el, amíg sikerült hozzájutnom a motorhoz.
Minél előbb szerettem volna lerombolni a féltés falait. Huszonöt éves voltam, s épeszű, tudok magamra vigyázni. Szerettem volna megízlelni a szabadság ízét. Ugyanis én még soha nem voltam egyedül utcán, bár tudtam picit járni, de annyira nem, hogy biztonsággal kimehettem volna. Most a kezemben a lehetőség, s ha most okosan cselekszek, akkor sikerülhet.
Persze azért akartak szabályokat hozni szüleim.
Hamar sikerült ledöntenem, mert nem vagyok én kisgyerek, hogy csak a ház körül motorozzak. Tisztában voltam vele, ha kimegyek az útra, bármi történhet velem. Felborulhatok, nekem jöhetnek vagy kicsúfolhat bárki, aki gyűlölködni akar. Eleinte keménynek és kitartónak kell lennem. Mennie kell, nem olyan ördöngös dolog az egész.
Meglógásaimat sikerült eltitkolnom egy darabig, és az öröm ott gyűlt a szívembe. Először csak a telepig merészkedtem, egykor itt a bányász családok laktak. Sok kis apró fehér falú házacskák, egymás mellett kis udvarral.
Az egészben egy baj volt, amikor felmentem a faluba, rengetegen ismernek, megszólítanak, beszélgetnek. Kíváncsiak, mivel megy ez a motor, mert nem hallják börrögni. Kissé megmosolygom a kérdést, akkumulátoros, válaszoltam.
Mire hazaértem, már rég tudták, hol jártam, így kár is lett volna tagadnom. A faluban voltam, de nem lett bajom és már kenyeret tudnék hozni neked, anya. Ki volt, aki beköpött? - kérdeztem. A Putyi, apád volt munkatársa. A fene essen bele! - mondtam, előbb jól kikérdez, s utána meg közli veletek, hol járok.
Szüretkor csak beálltam a lugas soraiba és szedtem a szőlőt. Volt, hogy túl lassú volt a puttonyos és a trepnire tettem a vödröket, s felvittem. Göröngyös volt az út, de nem izgatott, imádtam, hogy segíthettem. Mikor felértem, letettem a teli vödröket a lépcsőre, amely a lábaimnál volt elhelyezve, s már mentem vissza a sokadik fordulóért. Persze, olyan is előfordult, a szüretelő barátunk kislányát is vittem egy kört. Háromszor akkora odafigyeléssel vezettem, s nagyon lassan, békába mentem dombnak lefelé, nehogy leessen a picike.
Apám halála után anyukámra maradt a szőlő. Így anya dolgozta meg, egyedül. A szőlőt egy év után kivágatta, mivel túl sok volt már neki. Elmúlt már hatvan és nem szerettem látni, hogy annyit dolgozik. Vigyázna csak az egészségére, mert szükségem van még rá. Az a szőlőtulajdon meg kit érdekel. Senki se tudja, hogy kié lesz, él még öreganyám, s övé a tulajdon fele része.
Évekkel ezelőtt volt egy nagyon forró nyár. Öntözni kellett, mert különben kisült volna a konyhakert. Hajnalban inkább én is felkeltem, s a motorommal kísértem anyut a szőlőbe, nehogy egy csavargó leüsse, vagy bármi más gond legyen a kietlen szőlőhegyben.
Isteni érzés volt a hajnali friss levegő a fülledt szoba után, ahogy száguldoztam lefelé. Fekete hajamba belekapott a szél és csak úgy lobogtatta.
Anya beindította a szivattyút, s öntöztem a motorból a hideg kúti vizet. Még anya lekapkodta a zöldbabot, s a paprikát.
Szőlőnk végéből, kék ég alatt, a mennyei csendben, két őzike ballagott fel. Tudtam, hogy a zöldbabot jöttek volna dézsmálni, de akkor is lenyűgöző látvány volt.
Borongós ősz volt, a föld még nem szikkadt fel teljesen. Akkor is ki akartam húzkodni a paradicsomindákat a földből, így rámentem a földre, s kértem egy kapát anyától. A motoron oldalra kifordulva neki is fogtam a munkának, mindent lehet csinálni, csak ki kell gondolni, hogy hajtom végre. Majdnem kész voltam, de beragadtam a sárba. Ebből mi lesz, gondoltam magamban, anyám dühös lesz. Szó nélkül hozott egy deszkát, s kisegített a sárból.
Nagyon gyakran kikapcsolódásképp kimotorozok az erdőbe, ahol lelkem megnyugszik, érzem, ahogy körülölelnek a fák. Kitárhatom a szívem, sírhatok, vagy nevethetek, senki nem árul el.
Nagyon gyakran felmegyek a dombra, ahol az ég, s föld olyan közel van egymáshoz, hogy belátni a lábas erdő magasságát. A látvány magáért beszél.
Hivatalos ügyeket is szoktam intézni. Postára, s gyógyszertárba menni, valaki mindig bemegy, s vele szoktam üzenni, hogy legyenek szívesek kijönni hozzám.
Anyukám gyakran mondja, hogy a száguldás szerelmese vagyok.
Falun belül teljesen önálló vagyok. Egy nagyon nagy bánat keseríti életem, ha elmegyek valahova anyukámmal. Nem tudok kiszállni, mert nincs olyan kis elektromos szék, amit könnyen be és ki tudnánk venni a csomagtartóból. Szabadjára tudnék mozogni én is, mint bármelyik ember.
A legrosszabb érzés, amikor halottak napján ellátogatunk nagyapám sírjához, s nem tudok bemenni a sírkertbe, mert a kerekesszéket nagyon nehéz tolni. Őszintén szólva, gyűlölöm a kerekesszéket, mert abban szerencsétlenebbnek tűnök. A nép pedig azt hiheti, amit mindig szokott. Nemcsak mozgássérült, hanem hülye is vagyok. Ezt a borzalmas érzést, naponta tapasztalom az utcán, a buszon.
|
Online látogatók:
Látogató: 50
Regisztrált: 2
Kereső robot: 16 
Összes: 68
Jelenlévők:
