Vágtat a szél, elsuhanva lomhán,
hol mély árkot vés az emlékezés,
lehunyt szemekkel éreztem: tompán
oszlik szét és ül rá a feledés.
Mozdulatlan, a csupasz fák közül
alig vet fényt lenyugvó lábnyomán,
végtelen harmatot szitál, körül
se néz - öleli halkan és sután.
Érzem az időt - hogy tud peregni,
zamata sincs a szónak, úgy vallom,
tudom - már nem fog rám tekinteni,
viszonzatlan érzelem; s a parton
áll széles e világban, kémlelem,
hogy merül el a hév és szerelem.