Életem ellen jöttél, megszülettem, megtöltöttél absztrakt tudat-spirál mocsokkal.
Felnőttem, belém égett istenkáromlásod sötét szeméthegye, nem tudtam, létem folyama meddig megy-e.
Megtanultam gyenge kezem erein éles vonóval hegedülni. Olyan muzsika ez, melynek hangja fülemben sosem fog elgyengülni.
Megnyugvást találok abc betűinek lágy ihlet illette kombinálásában. Amíg csinálom, törpe életem isteni védelem alatt, arany angyalszárnyak árnyékában.
Miért tetted ezt velem? Egy jó szó és ugrottam volna szakadékba, lövedék elé, nem kellettek volna hetek, azonnal ott termek, és megvédelek.
Saját magad sem kímélted, példával szolgáltál, én csak követtem. Tudat-spirál mocsok, fiatal elmém tátongó űrjébe gondosan eltemettem.
Hogy aztán vulkánként törjön fel újra, csontokat törjön el, mások agyát fúrja. Barátom lett a gyógyszerész, ketten mi vagyunk egy egész, így lesz jó a dózis.
Jó az úgy is. Sokszor mondtad. Kinövöd majd a pánikot, rettegést, idő gyógyít minden sebet. Együgyű szegény lényegtelen, azt hiszi okosan szól sablon lényeget.
Húzom a spirált, visszaugrik, mint erős acélrugó. Feszítem szét tudatom állkapcsát, hátha letépem alsó felét, torkából talán kifolyik a szemét.
Évek óta eddzek rá, figyelmem bódult füstlepte gyógyszer-ködén áttörni. Nem sikerült még, pedig én gitározni szeretnék, nem hegedülni. Előveszem még az éles acél-vonót?
Nem. Megbocsájtok neked, mert te is összetörtél, évek tanították neked, hogy örökké folytatni harcod nem lehet. Nem teheted, erősebb nálad a szeretet, könnyeid folynak ha meglátod ezerszer bukott fiad, ezerszer ismétli benned a bűntudat tudat-spirál mocskodat.
Csak idd ki kupád, tele van, benne nárcisztikus hazugok ősrégi bora. Ez éltet még. Én kis gyenge herceg csak erősödök tovább, és ha elmúlik végre a homály, üzenem:
Éljen soká a király!