Navigáció


RSS: összes ·




Mese: A vadonban

, 40 olvasás, Öreg , 0 hozzászólás

Kaland

A Nap benyújtotta egyik sugarát a függöny résén. Tenyérnyi világos foltot rajzolt a takaróra. A folt óvatosan kúszott Iz orra felé. Odaérve megcsiklandozta. Iz megmozgatta hegyes füleit, felébredt. Kényeskedve nyújtózkodott, megnyalta szája szélét. Felkelt, lassú, kényelmes mozdulatokkal megmosdott. Tekintete odatévedt, ahol Fi aludt. Mellésettenkedett, és beleordított a fülébe.
- Ébresztő!!
Fi, helyből ugrott másfél métert.
- Hülye vagy!?
A következő pillanatban már összegabalyodva birkóztak. Fi unta meg hamarabb.
- Gyerünk kifelé. Nyár van, jó idő. Várnak a kalandok.
Gyorsan bekapták a reggelit, és kisurrantak.

Az otthonuk körül elterülő dzsungel élte megszokott életét. Óriási zöld növények között, égbe vesző fák alatt számtalan lény népesítette be. Barátságosak, ártalmatlanok, de voltak köztük veszedelmesek is. Jókora rovarok másztak, repültek ismeretlen céljuk felé. A puha föld nehéz, fullasztó párát lehelt ki magából. Borotvaéles leveleken megültek a vízcseppek.
A két kalandor vigyázva, csendben, olykor meglapulva óvakodott a sűrűben. Egyszerre megálltak, egymásra néztek.
- Te is érzed? – Kérdezte Iz.
- Igen. Remeg a föld.
Néhány lépésnyire előttük, a szemük láttára keletkezett egy domb. A tetején megtermett, bársonyos, fekete bundát viselő állat bukkant fel. Apró szemével vaksin hunyorgott, hegyes orrával beleszimatolt a levegőbe. Mellső lábain veszélyes karmok meredeztek. A két jó barát döbbenten nézte. Mire magukhoz tértek, a lény eltűnt a föld alatt. Felkapaszkodtak a dombra, onnan látszott az ősrengeteg keleti vége. Arra indultak. Órányi bóklászás után a vadont éles határvonallal felváltotta egy kietlen sivatag. Hamuszürke talaj, köves és forró. Nem él meg itt semmilyen élőlény, csak sárkányok. Ez az ő birodalmuk. A pusztaságon túl ismeretlen veszélyeket rejtő világ nyúlt a szemhatárig.
- Ez tiltott terület. Forduljunk vissza. – Állt meg Fi.
- Ne legyél már ilyen nyámnyila! – Indult el Iz. - Anyámasszony katonája!
Óvatlanságára csaknem ráfizetett. Bömbölve, dübörögve rohant el közvetlenül előtte egy óriási sárkány. Szerencsére nem vette őket észre. Egy ideig vitáztak, rövid, barátságos pofozkodás után, végül győzött a kíváncsiság. Óvatosan átszelték a pusztát. Nap perzselt, a kő égette a talpukat.
A másik oldalon egy árnyas ligetben találták magukat. A közepén egy kunyhó állt. Horgas orrú, háromlábú lény lépett ki belőle. Egy igazi rém. Lárvaszerű arcán, torz vigyor. A két cimbora ösztöne megsúgta, nem a külseje miatt szörnyeteg, a szívében lakó gonoszság teszi azzá. Amint meglátta őket, reszelős hangon rájuk kiáltott.
- Majd adok én nektek itt csavarogni!
Visszament az odújába. Három lába ellenére lassan mozgott. Inkább látszott szánalomra méltónak, mint veszedelmesnek. Rövid idő múlva újra előjött, egy kis tálkát hozott, letette a bejárat mellett álló asztalra, és újra eltűnt. Fi nagyon szomjas, és kíváncsi volt. Az edényben áttetsző, rózsaszín, édeskés illatú folyadék volt.
- Ez finom lehet. Kóstoljuk meg.
- Inkább ne. A halál bűzét érzem benne. – Mondta Iz. – Menjünk vissza. Ez nem jó hely.
Ahogy átértek a sivatagon, feltámadt a szél. Az ég elsötétedett, és megdörrent. Először nagy szemű eső, majd jég kezdett kopogni a fejükön. Erek, patakok, tavacskák keletkeztek, majd az egész vadon egyetlen tóvá változott. A két vándor csapkodva igyekezett a felszínen maradni. Orruk, szájuk megtelt vízzel. A dzsungel mélyen ősi építmény állt. Bizonyára egy rég eltűnt civilizáció emléke. Talán valamilyen véres, pogány rituálékhoz használták. Nagy nehezen elvergődtek odáig, ott húzták meg magukat.
A vihar, amilyen hirtelen érkezett, úgy vonult el. A föld mohón itta magába a vizet. Az őserdő megtépázva, felfrissülten, megtisztulva ontotta a párát. Iz és Fi újra útra kelt. Néhány perc gyaloglás után pontosan megérezték, hogy történni fog valami. A vadon egyszerre elcsendesedett. A madarak elhallgattak, a tücskök abbahagyták a ciripelést. Mintha még a szellő is megdermedt volna. Szemben mozogni kezdett növényzet. Óriási páfrányok remegve tértek ki egy hatalmas lény útjából.
A két jó barát, egy kis tisztáson áll. Pontosan előttük bukkant ki a sűrűből egy, a nyurga Iznél négyszer hosszabb lábatlan bestia. Megdermedt, csak villás nyelvét öltögette. Pupilla nélküli szeme, mint egy-egy fekete gyöngyszem, ragyogott. Fejét lassan felemelte, kissé hátrahúzta.
- Már megint itt vagy, te ocsmány fészekrabló?! – Kiáltott Iz, és rávetette magát.
A lény számított a támadásra. Villámgyorsan előrelendült, belemart a lábába, és taszítóan nyálkás gyűrűibe fogta. Iz hasztalan vergődött, nem tudott szabadulni. A szorítás egyre erősebb lett. Már lélegezni sem bírt. Látta, hogy a szörny hátborzongató reccsenéssel kiakasztja állkapcsát, száját óriásira tátja, aztán elsötétült előtte a világ. Fi ráugrott a bestiára, mély sebet ejtett a hátán. A lény, fájdalmában elengedte áldozatát, és menekülőre fogta. Széles vérnyomot hagyva visszakúszott a sűrűbe.
Iz a földön fekve, fájó bordákkal, vérző lábbal tért magához.
- Jól elbántunk vele. – Pihegte. – Ez se tolja ide többet azt a rusnya, lapos képét.
A két hős belefáradt a kalandozásba. Egy óriási lapulevél árnyékában elszundítottak.
A Nap már aludni készült, mikor Iz arra ébredt, hogy valami bökdösi. Megijedt. Egy hatalmas, barátságosan vigyorgó pofa tornyosult fölé. Meleg barna szeme, fekete orra, csúcsára állított háromszöget formáztak.
- Te vagy az Nyálcsorgató? Hagyj békén. Beteg vagyok.
- Csak nem ez a seb a lábadon? - Szuszogta a másik. – Tudtad, hogy az én nyálamnak gyógyító ereje van?
Azzal gondosan végignyalogatta a sérülést.
- Fuj! Ez undorító! – Prüszkölt Iz, de fájdalom valóban enyhült.
Ekkor kiáltást hallottak:
- Al Iz, Szo Fi!
A Nyálcsorgató, eliramodott a hang irányába.
- Minket hívnak. – Ásított Fi.
Egyik se mozdult.
-Szo Fi, Al Iz! Hol tekereg az a két kelekótya?
- Láttam, hogy vihar elöl a régi tyúkólban bújtak el. – Mondta, egy másik hang.
- Menjünk? Most adják az Alutas Akost. – Folytatta Fi.
- Megvár. Tanulják meg, ki itt a főnök. Jegyezd meg: mi soha nem azért megyünk oda, mert hívnak, hanem mert akarunk.
- Elég ebből a hülyeségből, én megyek.
- Eredj, te szolgalelkű! … Várj, én is megyek! – Bicegett utána Iz.

Dorombolva törleszkedtek gazdájuk lábához. Puha kezek emelték fel őket.
- Aliz! Mit műveltél már megint? Csupa kosz vagy. Vegyél példát Szofiról. És ez a seb a lábadon (Fi kárörvendve vigyorgott), ezt le kell fertőtleníteni. Aztán megkapjátok az alutasakost.
- Persze! Fi tarka, én fehér. Rajta nem látszik a kosz. - Morgott Iz.
A lábára büdös, barna folyadékot csepegtettek, amit azonnal el kellett távolítani.
Ismerősen zizzent a csemege alumínium csomagolása. A fáradt vándorok mohón nekiestek, pillanatok alatt eltüntették.
Félálomban még hallották, amint valaki azt mondja:
- Holnap vágjatok le a füvet a kertben, mert már akkora, hogy egy medve is el tudna bújni benne.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Kaland
· Kategória: Mese
· Írta: Öreg
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 26
Regisztrált: 4
Kereső robot: 17
Összes: 47
Jelenlévők:
 · Erdossandor
 · Pekka
 · PiaNista
 · SzaGe


Page generated in 0.0404 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz