Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Free to play

, 49 olvasás, Hypnos , 2 hozzászólás

Ezerszín

Szófia lepillantott a Kőbánya H42 megaépület belső gyűrűjét alkotó betonkorlát fölött a szédítő mélységbe. A keringetőrendszer által keltett meleg, bűzös húzat belekapott szalmaszőke hajába. A légáramlaton csomagokat szállító drónok egyensúlyoztak. A túloldali korlátokat és falakat graffitik, vibráló neon logók és LED panelek borították, amiken fényreklámok úsztak és váltogatták egymást végtelenítve. Az épület felül fedett volt; a nap soha nem sütött be.
A lift felé vezető lépcső aljában a betonkorlát egy része hiányzott. Nem volt helyettesítve semmivel; a valaha odaragasztott veszélyt jelző szalagok maradványai apró, sárga-fekete zászlókként csapkodtak. Két tinédzser ült ott és olcsó cigit szívva lóbálta a lábát a negyven emeletes magasságban.
A lift mellett egy lány ült összekuporodva. Hátát az összegraffitizett falnak vettette, fejét a karján pihentette, rozsdavörös haja függönyként borult rá.
– Jetta? – szólította meg Szófia. – Mit csinálsz idekint?
A vörös hajú lány felemelte a fejét. Kerek, szeplős arca volt, telt ajkai és ugyanolyan kék szemei, mint Szófiának. Bágyadtan pislogott, mintha most ébredt volna fel; szörnyen fáradtnak tűnt.
– Csak várom Atit – ásított a lány. Imbolyogva feltápászkodott, megdörgölte a szemeit, aztán a hasába markolt és elfintorodott.
– Minden oké?
– Igen, csak… Nem sokat aludtam. Tudod, tegnap streameltem egy új műérzetet. Aztán Ati is akarta, benyomtunk egy eXet és egész éjjel csináltuk. Még most is sajog mindenem. Reggel meg elment és megint nem hagyott itt pénzt, én meg nagyon éhes vagyok. Gondoltam sétálok egyet, de nem segített.
Szófia látta a lány szemein, hogy nem csak a múltéjjelről lehet szó.
– Gyere, veszek neked valamit – sóhajtotta. – A kifőzde már biztos kinyitott.
– Tényleg? – Jetta arcocskája kissé felderült. – Olyan aranyos vagy. Ígérem visszafizetem.
Szófia ebben kételkedett.
Beszálltak a liftbe, és Szófia a karcos érintőképernyőn kiválasztotta a földszintet. Menet közben felpillantott a falon lévő monitorra; a híreket adta. A kelet-magyarországi felkelők állítása szerint a Honvédség által ledobott terrordrón felelős a Szegeden harminc áldozatot követelő incidensért. A kormány mindent tagad.
– Le kellene állnod az eXről – szólt Jettának, aki a lift oldalának dőlve a cipője orrát bámulta.
– Tudom – motyogta a lány. – Szeretnék szünetet tartani, enni és aludni, de amikor Ati hazaér…
– Miért nem mész a szüleidhez?
Jetta felpillantott, majd újra a földet kezdte bámulni.
– Nem hiszem, hogy akarnak látni.
– Miért?
– Láttak pár képet és videót rólam a Neten.
A lift megrándult, lassított, a plexi mögött feltűnt a szürke betonfalon a földszintet jelző felirat.
– Ha gondolod aludhatsz nálunk – szólt Szófia. – Megmondod apámnak, hogy én küldtelek és a szobámban lefeküdhetsz. Atinak meg majd mondunk valamit.
– Nem akarok zavarni.
– Dehogy zavarsz. Menj majd fel nyugodtan.
Jetta hálásan a lányra mosolygott.
– Olyan rendes vagy hozzám.
Ha már a pasid nem az, tette hozzá gondolatban Szófia.
A lift ajtaja zörögve feltárult. A földszint egy oszlopokkal teletűzdelt csarnok volt, amit számos LED lámpa, monitorokon futó reklám és neon logó világított be. Rengeteg bódé és pult volt már felállítva a hozzájuk tartozó unott arcú eladókkal, akik rakodták ki az árujukat. A két lány átvágott a bazárosok között.
Az egyik pulton használt kibervégtagok sorakoztak egy kiterített műanyag ponyván. A szakállas árus a neurális csatlakozókat igazgatta. Amikor meglátta Szófiát, rávigyorgott krómozott fogsorával. Az egyik szeme egy tükröződő lencse volt, a másik írisze vörösen világított. Egy ruhaárusnál egy régi, szintetikus bőr nélküli android recsegve üdvözölte őket, miközben a ruhákat hajtogatta.
Az egyik oszlop mögül egy középkorú nő ugrott eléjük az arcán a dílerek begyakorolt mosolyával. Papírra nyomtatott szórólapokat nyújtott feléjük. Csak a Makulátlanok Egyháza használt még mindig papírt. Isten küldte a nanovírust, hogy megbüntesse azokat, akik gépekkel teszik tönkre az általa tökéletesnek teremtett testüket – írta a szórólap. A két lány ösztönösen közelebb húzódott egymáshoz. Szófia elutasítóan feltartotta a kezét, de a Makulátlan nő nem adta fel. A lányok annyira igyekeztek lerázni, hogy a nagy sietségben Szófia belerohant valakibe.
– Bocsánat – motyogta.
Egy fekete fém kar suhant el a szemei előtt, ahogyan az illető megfordult. A megállapíthatatlan korú, fiatalnak tűnő lány nem volt sokkal magasabb Szófiánál, sápadt kifejezéstelen arcát fényes fekete haj keretezte. A trikója csupaszon hagyta a mellkasát és láttatni engedte, ahogyan a kiberkarok csatolói fém ágacskákként a bőrébe vájtak. Fekete, csillogó üveggolyókhoz hasonlító szemei zavarba ejtően vonzották Szófia tekintetét.
Szófia felismerte, sokszor látta már itt a karbantartók szervizében Rolandtól alkatrészeket venni. Egy Szintetikus volt és – ha jól emlékezett – Vikinek hívták.
– Isten gyűlöl téged! Imádkozz! – sivította a Makulátlan nő mögöttük. Az arcán lévő harag sokkal őszintébbnek tűnt, mint a korábbi mosoly.
Egy szórólapot hajított a Szintetikus lány felé, de Szófiát találta vele fejen, aztán elviharzott.
– Bocsánat – ismételte Szófia.
Viki csak bólintott és félreállt előlük. Ahogyan átfurakodtak mellette Szófia akaratlanul is a Szintetikus lány szemeit kereste, de a figyelme nem rá irányult, hanem a főbejáratnál látszó csődületre.
Egy tucat ember állta el a széles kaput figyelmen kívül hagyva a gyors áthaladásra figyelmeztető táblát.
– Itt meg mi történik? – kérdezte Jetta.
– Csak a szokásos – válaszolta Szófia.
– Nem leszünk a hatalom rabszolgái! – kiabálta egy hájas fickó izzadtságfoltos atlétában. Úgy tűnt ő a tömeg szószólója. – A nanovírussal akarnak irányítani minket! Nem hagyhatjuk, hogy bezárjanak minket, mint az állatokat és lemészároljanak, ha úgy tartja kedvük!
A tömeg kiabálva fejezte ki egyetértését.
Roland, a karbantartó, frusztrált tekintettel állt velük szemben.
– Leszarom – morogta és lecsatolta az övéről a netlinkjét. – Idehívom Jobbágyot. Intézze el ő ezt. – A füléhez emelte a készüléket. – Na cső. Roland vagyok. Van egy kis gond. Megint elállták az ajtót és már így is késésben vagyunk. Nagyon szellemes. Rájuk csuknám a zsilipet, de én nem takarítok utána. Akkor gyere és csináld a dolgod, baszod.
Jettával a bejárathoz közeli kifőzde elé ültek le, ahol már javában sercegett az olaj. A pult egyik oszlopán lévő kis kijelzőn valami reggeli talkshow ment. A vietnámi-magyar szakács kedélyes mosollyal üdvözölte őket. Rendeltek két sült szójakolbászt és egy nagy adag sült krumplit. Jetta mohón esett neki. Szófia egy sült krumplit vett a szájába és a nyikorgó bárszéken a bejárat felé fordult.
– Emlékezzetek a B13-as megaépületre! – prédikált tovább a hájas fickó. Az arca már vörös volt és csillogott az izzadtságtól. – A kínai kormány ölte meg őket! Megfertőzték és bezárták őket meghalni mint az állatokat. Tudjátok, hogyan? A fűtőrendszeren keresztül. Kínai turbináik voltak. Azt használták.
A tömeg egy organizmusként lüktetve és kiabálva értett vele egyet. Roland fáradtan megtörölte az arcát.
– Ember, ez nem így működik – mondta halkan.
– Nekünk milyen rendszereink vannak? Kik gyártották?
– Hát a légszűrők orosz cuccok – vonta meg a vállát Roland unottan.
– Áhá! – kiáltott fel a hájas diadalmasan. – Elvesztették a háborút és így akarnak majd aljasan leigázni minket. Ne engedelmeskedj nekik! Nyisd ki a szemed!
A tömeg hirtelen megdermedt és elhallgatott. Öt férfi bukkant elő bódék rengetegéből. A vezetőjük egy magas, inas, tetovált fickó komoran nézett végig a tömegen.
– Akkor most mindenki nagyon gyorsan eltakarodik a bejárattól! – üvöltötte Jobbágy. A hangjának erejétől Szófia összerezzent. Jetta is megdermedt egy pillanatra, a falat is megállt a szájában.
– Nem hagyjuk, hogy elvegyék a szabadságunkat és bezárjanak – erősködött tovább a hájas, de hangja halkabb volt és bizonytalanabb. A tömeg se helyeselt olyan lelkesen. – Minket nem lehet elnyomni.
– Azt mondtam MOST! – kiáltotta újra a tetovált. Az emberek egymásra néztek, de senki nem mozdult.
A férfi felemelte a kezét és intett a társainak, aztán megindultak a tömeg felé. Szófia ekkor visszafordult a pulthoz. Hallotta a puffanásokat, a kiáltásokat, a nyögéseket. Két ember elszaladt mögöttük. A tekintete összeakadt Jettával, aki lassan evett, mintha félen, hogy észreveszik. Szófia három sült krumplit vett a szájába.
Egy perccel később, amikor már megszűntek a zajok, hátrasandított. Kábult embereket húztak be és dobtak le hanyagul a fal mellé. Roland éppen bement a “Karbantartás” feliratú ajtón. Az volt egyszerre a porta, a karbantartó iroda, az alkatrészbolt és a javító műhely is. Pár pillanattal később megszólaltak a karantén szirénái.
A főbejárat zsilipkapuja nagyot kattant és nyikorogva lecsukódott. Egy perccel később a sziréna elhallgatott és csak a vészjelző lámpák villogtak. A kifőzdénél lévő képernyőn megszakadt az adás, helyette a “Karantén lépett életbe” felirat úszott rajta több nyelven. Tizenöt perc, mondta magában Szófia. Ennyi egy karanténteszt ideje.
Kinyúlt egy újabb sült krumpliért, amikor megszólalt a tájékoztató-rendszer.
– Figyelem, mindenki! Roland vagyok a karbantartásról. A karanténrendszer tesztje normális esetben tizenöt percet vesz igénybe. Köszönhetően azonban bizonyos tényezőknek – az utolsó két szót megnyomta – késve indult a teszt. Az egészségügyi központ ezt lehetséges meghibásodásnak vette, ezért kitolták a teszt idejét a hiba felderítése érdekében. A lezárás így előreláthatólag hat kötőjel tizenkét órát fog tartani. Köszönöm a megértést.
A bazárosban az emberek egyszerre fejezték ki elégedetlenségüket ki-ki a saját nyelvén.
– Ja, és az értetlenek kedvéért megint elmondom – folytatta Roland. – Innen nem tudunk semmit kinyitni és Net-kapcsolatot sem tudunk biztosítani. Ne is keressetek ilyesmivel.
Szófia a krumplis tálra meredt. A netlinkjéért nyúlt, de megállt mozdulat közben. Úgysem tudom felhívni, gondolta, elvégre nincs Net. Fölösleges is lett volna. Legalább egy napig nem kell azzal az undorító perverzzel együtt lennem.
– Valami baj van? – kérdezte Jetta.
– Csak fontos lett volna ma, hogy dolgozhassak a kifőzdében. Kellett volna a pénz.
– Holnapig nem várhat? Mire kell a pénz?
– Számlák meg ilyesmi, de ezek várhatnak még – legyintett Szófia. – Pár napot kibírok lekapcsolt légszűrővel, de apának kell új szűrő a műtüdejéhez. Elég nehezen kap már levegőt.
Jetta elgondolkodva összepréselte zsírtól nedves ajkait.
– Miért nem csinálsz egy-két erotikus…
– Nem – vágta rá egyenesen Szófia.
– De olyan cuki vagy, az emberek zabálnának. Van nálunk kamera, műérzet, meg…
– Azt mondtam nem. Bármi mást, de azt nem. Semmi pornós e-girl dolog.
– Jól van. – Jetta bekapta a kolbász maradékát. – Kitalálunk valami mást.
De nem volt más. A Kőbánya Zónában sem voltak sokkal különb munkák, nemhogy egy megaépületben. Különösen, egy tizenöt éves lány számára, aki nem igazán értett semmihez sem. Szófia örült, hogy a kifőzdés munkát megkapta, ahova a főnöke is csak a külseje miatt vette fel. De még mindig jobb volt, ha időnként az a hájas rohadék megmarkolászta, mint napi szinten pornót gyártani és streamelni a Netre, a magas rangú előfizetőkhöz házhoz járna és emellett a szolgáltatás üzemeltető banda tagjainak a rendelkezésére állni, természetesen ingyen.
– Tudom már! – kiáltott fel hirtelen Jetta sült krumplival teli szájjal; egészen felélénkült evés után. – Van egy srác a pincében. Valami játékfejlesztő vagy mi. Ha játszol a játékával, akkor fizet érte. Egyszer voltam nála, amikor le voltam égve.
Szófia gyanakodva összehúzta a szemét.
– Ez valami pornó játék?
– Nem, nem – legyezett a vörös hajú lány. – Valami lövöldözős volt, ha jól emlékszem.
– És fizet azért, hogy játszanak vele?
– Nekem fizetett, igen. Pár óra volt az egész.
– Olyan nincs, hogy csak ennyiért pénzt adjon bárki – hitetlenkedett Szófia. – Üvölt róla az átverés.
– Pedig elhiheted – mondta Jetta. – A csávó kicsit furcsa, de ennyi. Nem darabolt fel engem se. Figyelj, lemegyünk, megnézed, aztán eldöntöd. Nem mintha nagyon lenne jobb dolgod.
Szófia a főbejáratot elzáró vastag zsilipajtóra pillantott.
– Jól van – sóhajtotta. – Egy próbát megér.

***

A pincét távoli gépek szüntelen búgása uralta. A mennyezetről és a repedezett falakról kábelkötegek lógtak, az egymás mellett szaladó csövek radiátorokként melegítették fel a poros levegőt.
Szófia csendben követte Jettát a számozott ajtókkal szegélyezett szűk labirintusban. A talpuk alatt ropogott a betonfalakról lehullott törmelék, a visszhangja végigpattogott a keskeny folyosókon. A vörös hajú lány meg-megállt a sarkokon és pillanatokig elgondolkodva nyomkodta telt ajkait, mielőtt tovább haladt.
Eredetileg bérelhető raktárhelyiségek voltak idelent, de a leleményes lakók műhelyeket, laborokat és játékbarlangokat rendeztek be helyettük. Egyesek itt lent laktak, mert olcsóbbak voltak, mint a fenti lakások. Ráadásul, ha a helyiség jó csövek mellett feküdt, a fűtésért sem kellett fizetni.
Jetta végül egy mágneszáras fémajtó előtt állt meg. Megnyomta a gombot az ajtó közepén lévő panelon, mire a fölötte lévő kis hangszóró életre kelt és halkan játszani kezdte a Für Elise-t.
– Helló! Jetta, ugye? – Egy férfi hangja szakította félbe a dalt. – Mit szeretnél?
– Csak a játékodról szerettünk volna kérdezni – kezdte lány. – Van még szükséged segítségre?
A hangszóró pukkanva elhallgatott. Az ajtó kattant egyet és kitárult. Egy vékony, magas férfi bukkant elő mögüle. Egy fülhallgatós macskát ábrázoló bő póló volt rajta “Gamer Catgirl” felirattal. A füle mögötti aljzatból egy kábel lógott ki. Zöld gumikesztyűs kezével megdörgölte a kecskeszakállát. Neon-kéken világító szemei végignéztek a két lányon; elmosolyodott. Mögötte nem látszott semmi a helyiségből, csak egy szürke fóliafüggöny.
– Mindig jól jön a segítség, persze – mondta. Szófiára nézett; a lány ösztönösen félrekapta a tekintetét. – Megint be szeretnél ugrani?
– Igazából a barátnőmnek kellene egy kis pénz – magyarázta Jetta. – Még csinálod ezt?
Szófia érezte magán a férfi vibráló tekintetét.
– Persze – mondta és kinyújtotta a kezét a lány felé. – Hívj csak Shellnek.
A férfinek nagy tenyere volt, teljesen ellepte Szófia pici kezét, de nem szorította meg, az ujja szinte csak körülölelték. A gumikesztyű érintésétől a lányt kirázta a hideg.
– Szófia – mutatkozott be a lány.
– Gyertek csak be. – Shell intett és visszahátrált a szobába.
– Ó, én megyek, mert hosszú volt az éjszakám – ásította Jetta.
– Ez a fickó biztos oké? – suttogta Szófia.
– Persze, ne aggódj. – A vörös hajú lány megdörgölte a szemét. – Furcsa pasi, de velem sem csinált semmit. Meg szólok odafönt, hogy itt vagy. Nem lesz gáz.
Jetta egy utolsó fáradt mosolyt vetett barátnője felé, majd elballagott.
Szófia óvatosan belépett a mágneszáras ajtón, ami automatikusan a helyére kattant mögötte. Lassan széthúzta a fóliafüggönyt és bedugta a fejét. Megrettenve hőkölt hátra, amikor a jobboldali falon egy kifeszített emberi alakot pillantott meg. Egy meztelen nő volt az; kampókon és kábeleken függött, a feje előre billent, vörös haja az arcába hullott. Szófia nekihátrált egy kis gurulós széknek, ami csörömpölve koccant neki az asztalnak. Ahogyan megfordult egy újabb meztelen lány testére talált. Az asztalon hevert, hiányzott az arca. Szófia felsikkantott.
– Megijesztettek? – Shell egy rakás monitor mögül bukkant elő. – Ne félj tőlük, csak gynoidok. Egyedi arclemezeket és más külső módosításokat csinálok nekik rendelésre. Nem vártam senkit, ezért nem raktam el őket.
– Aha – mondta Szófia és közelebb hajolt az asztalon heverő gynoidhoz. Így már tisztán látta a krómozott koponyát, a repedezett mennyezetet bámuló üres kiberszemeket és a kerámia fogakat. Egyértelműen nem volt emberi, de ettől nem lett kevésbé nyugtalanító.
A lány beljebb lépkedett ügyelve, hogy ne essen át a földön kígyózó kábelindákon. Megállt Shell asztala mellett és lábujjhegyre emelkedve átlesett a monitorok fölött. A férfi merev tekintettel bámulta az egyik monitort, közben le-leütött egy-egy billentyűt a szemeihez hasonló kékben úszó billentyűzeten.
– Csak beállítok neked egy játékot – mondta. Felemelte a fejét és mosolygott, de látszott, hogy nem a lányt nézi, hanem a retináin lévő ikonokat. – Mindjárt készen vagyok.
Szófia elnézett a helyiség végébe, ahol három megdöntött kabin állt egy résnyire nyitott fémajtó mellett. A kabinokban kopott ülések voltak, azokra az egyszemélyes elektromos járművekre emlékeztették, amiket a sznob belvárosiak használnak és környezettudatosságnak neveznek, csak kerekek nélkül.
– Szóval, mi ez a játék? – kérdezte Szófia.
– Egy free to play full VR akció-rpg, ami az Euro Háború idejében játszódik – magyarázta Shell. – Sztori alapú, amiben a döntéseken és a kapcsolatokon van a hangsúly. Egyelőre még zárt bétában van. A karantén előtt is nyomták páran online.
– Mindenkinek fizetsz, hogy játsszák a játékot?
– Nem mindenkinek, de igen.
– Furcsa üzleti modell.
Shell leütött pár billentyűt és felállt. Szófia ösztönösen hátrált tőle, de a szűk helyen megint nekiütközött valami szekrénynek. A kijárat felé pillantott. Vajon kézzel ki tudná nyitni belülről?
– Fizetek embereknek az idejükért, hogy teszteljék a játékomat. Szerintem fair – mondta a férfi. – De csak azoknak, akik itt helyben tesztelnek.
A férfi a kabinok felé bökött.
– Oké, de miért csak nekik? – kérdezte a lány.
– Így könnyebb figyelni a folyamatokat, a reakciókat, észrevenni a hibákat. Jobb, mintha az online játékosok logjait böngészném. – Shell elhallgatott és Szófiát vizslatta. – Tudom, azt gondolod, hogy én valami cukrosbácsi vagyok, aki ki akarja élni rajtad perverz vágyait, ameddig be vagy csatlakozva. De ha ezt akarnám, a pénzt hasznosabban is elkölthetném. Meg, ne vedd sértésnek, de nem vagy az esetem.
– Hanem ki az eseted?
Shell elnézett a gynoidok irányába.
– Maradjunk annyiban, hogy az én ízlésem egy kicsit más. – Újra Szófiára emelte neon-kék szemeit és rámosolygott. – Szóval, kezdhetjük?
A kabinokhoz terelte a lányt és megkérte, hogy szálljon be az egyikbe. Szófia belemászott és elhelyezkedett az ülésben, amiről már foltokban lekopott a bevonat. Shell odahajolt hozzá és a kabin felső részéből kábeleket húzott elő. Olyan közel volt, hogy a lány érezte a belőle áradó izzadtság szagot, az orrából előtörő meleg levegő borzolta a haját és el tudta olvasni az írisze körül úszó Zeiss Optics feliratot.
– Van jacked? – kérdezte a férfi.
A lány a fejét csóválta. Shell hümmögött, majd eltűnt az oldalsó, résnyire nyitott ajtó mögött. Egy perccel később egy sapkával tért vissza, amit vezetékháló borított.
– Majd én felteszem. – Odahajolt és elkezdte rendezgetni a lány haját. – A tródák elég macerásak.
Szófia megfeszítette az ajkait és belefúrta az ujjait a kikopott karfa párnázatába. Nem örült neki, hogy a férfi hozzáért.
– Szép a hajad és a szemeid. – Shell a lány arcába mosolygott kivillantva fehér fogait. – Valódiak?
– Ühüm – válaszolta a lány. Sokszor hallotta már ezt, de most még kevésbé tetszett neki.
Látva a reakcióját, a férfi felnevetett és elhátrált tőle.
– Bocsánat. Nem akartalak megijeszteni, csak remek inspirációk egy arclemezhez. – A tarkójához nyúlt és megigazította a kábelt. – Oké. Szóval bejelentkezés után csak végig kell játszanod a játékot, amit beállítottam. Ha végeztél, akkor automatikusan ki fogsz jelentkezni. Használtál valaha full VR-t?
– Párszor.
– Nagyszerű. Minden egyértelmű lesz, a többire meg rá fogsz jönni. Kezdhetjük?
Szófia kisvártatva bólintott. Shell szemei felvillantak.
– Jó szórakozást.

***

Érzékeitől megfosztva várakozott a fekete semmiben, mire egy töltőképernyő jelent meg előtte. A pörgő ikont figyelve kezdtek kétségei támadni. Nem hitte el, hogy Shellnek ne lennének hátsó szándékai. Egy kis tapizás a pénzért még belefért Szófiának, elvégre nem sokban különbözött attól, ahogyan a mostani főnöke bánt vele. Ennél többnek a lehetősége azonban nem lelkesítette, bár a kabin amiben ült nem úgy tűnt, hogy lehetőséget adna ilyesmire. Beleborzongott, hogy a szemei – vagy egyéb szervei – nélkül ébredjen, ha már Shell felhozta. Nem ez volt az első alkalom, hogy ajánlatot tettek rá neki. Nagyon remélte, hogy Jettának igaza van és a fickó megbízható.
A töltés végén egy karakteralkotó képernyő bukkant fel. Szófia igyekezett saját magára minél jobban hasonlító avatárt kreálni. Egész hosszan elidőzött a részletekkel. A végeredmény egy magas, izmos és formás nő lett, akire egyáltalán nem hasonlított.
A következő pillanatban az összes érzékszerve brutális ostrom alá került. A szél az arcába süvített és csapkodta a haját. A fülét a helikopter rotorjának csattogása és statikus zörej által torzított, alig érthető kiabálás töltötte meg. Kis híján ki is szédült a gépből, amikor kinézett a nyitott ajtón. Egy város fölött repültek, ahol már javában dúlt a csata, füst szállt fel, rakéták cikáztak, robbanások villantak. A szeme sarkában úszó felirat úgy szólt: “Lublin, Lengyelország, 2063”.
Öt másik emberrel ült a fülkében. Ebből kettőn teljes sisak volt, kettő pedig teljesen ugyanúgy nézett ki, akár az ikrek; ugyanaz volt a modelljük. Nem foglalkozott vele, elvégre még bétás. Az utolsó idős fickó borzalmas orosz akcentussal – de magyarul – kiabált Szófiához; a helyzetet vázolta fel. A lány ekkor jött rá, hogy az oroszok oldalán harcol.
Az ismétlődő textúrák és modellek, meg a néhol nevetségesen béna animációk ellenére Szófia egészen szórakoztatónak találta a játékot, miután rájött hogyan kell játszani. Számtalanszor meghalt, de a halál csak afféle kényelmetlenség volt. Amikor eltalálták, a találat helye csiklandozott és elzsibbadt. A robbanás más volt. Amikor belesétált egy kézigránátba, az egész testét csiklandozó bizsergés járta át. El is nevette magát, legalábbis úgy gondolta, mert halálkor az érzékszervi bemenetei lekapcsoltak, ameddig vissza nem töltött egy korábbi pontra.
Lublin elfoglalásának a végén egy iskolát kellett biztosítania. Úgy döntött harci drónok helyett maguk tisztítják meg az épületet. Ehhez össze kellett vesznie egy másik borzalmas orosz akcentussal beszélő és szörnyen ellenszenves, Nyikoláj nevű tiszttel. Jó döntésnek bizonyult végül, mert több fegyvertelen civilt is találtak odabent. Az egyik teremben tizenkettő lengyel gyereket talált, összesen négy modellen osztoztak; mókásan néztek ki.
Ekkor futott bele az első különös bugba. Egy percre teljesen elment a hang, pontosabban valami olyat hallott, ami egészen biztosan nem a játékból jött. Ventilátorok zúgását, elektromos búgást, nyikorgást és halk sírást. Az irányát is meg tudta állapítani, de akármerre fordult, mindig ugyanonnan hallotta. Aztán a játékbeli hangok egy csapásra visszatértek.
Lublin után Radom felé vették az irányt páncélozott terepjárókban. A Visztula mellett azonban rajtuk ütött az EU hadserege. Egy robbanástól felfordult és kigyulladt terepjáróba beszorult Nyikoláj. Szófia kimenthette volna, de folyton seggfej volt, így hagyta bennégni. Egészen jól tartották magukat. Aztán megjelent egy EU viharmadár és megszórta őket rakétákkal. Szófiát menekülés közben egy robbanás beletaszította a folyóba.
Kapálódzás közben váratlanul minden elsötétült. Újra hallotta a zúgást, nyikorgást és a halk zokogást. Jobb oldalon egy keskeny fénycsíkot látott, ezen kívül teljes volt a feketeség. Alig bírta mozgatni a fejét és nem érezte a testét, ha megpróbált megmozdulni, nem történt semmi. Talán valami töltőképernyő lehet, morfondírozott.
Amilyen váratlanul kiesett a játékból, olyan váratlanul került vissza. A szája és az orra megtelt vízzel. Nem volt valódi, mégis fuldoklott, a szimuláció teljesen becsapta az érzékszerveit. Mikor már kezdett igazán pánikba esni, belefulladt a Visztulába és a szenvedése véget ért. Ez a halál volt a legközelebb ahhoz, amilyennek a valóságban is elképzelte.
Ezek után egy Lublin melletti táborban folytatódott a történet, ahol kisebb-nagyobb feladatokat kellett megoldania. Leállított pár orosz katonát, akik a fogságba esett EU katonákkal kegyetlenkedtek. Megoldotta az eltűnő ellátmány rejtélyét. Elintézte, hogy a civilek több élelmet kapjanak. Közben megismerkedett egy klisés kívül-kemény-belül-gyöngéd orosz tiszttel, egy túl sokat humorizáló lengyel EU katonával, egy helyes, lengyel lánnyal és egy szerencsétlen kommunikációs tiszttel, aki kísértetiesen hasonlított Jettára. Shell biztos akkor vette az ötletet, amikor nála járt. Szófia kíváncsi volt, vajon az ő külseje is bekerül-e a játékba.
Valahol a feladatok teljesítésének a felénél járt, amikor elkezdett lüktetni a feje. Mikor végzett, már émelygett és szédelgett és erős fájdalom lüktetett a homlokában és a szemei mögött. Már alig tudott koncentrálni, amikor az orosz parancsnok behívta őt a központi sátorba és elkezdte felvázolni a Visztulán való átkelés tervét.
Ezután ért véget a játék. Minden sötétbe borult, újra hallotta a ventilátorok búgását. A fejfájása és az émelygés elmúlt, mintha elvágták volna. Forgatta a fejét, de a korom sötétben az egyetlen támpontot csak a korábban látott vékony fénycsík adta. A sírást ezúttal nem hallotta. Kiabálni próbált, de a száján nem jött ki hang. Ekkor döbbent rá, nem érzi a száját és a teste többi részét sem.
Hirtelen felriadt. Shell világító kék szemeit látta meg, mielőtt felnyögött és összegörnyedt a fejébe nyilalló fájdalomtól. Hevesen öklendezni kezdett, aztán belehányt a vödörbe, amit a férfi odatartott elé. Sült krumpli ízt érzett a szájában.
– Semmi baj – szólt nyugodtan Shell és megveregette a hátát. – Előfordul az ilyesmi, ha nem vagy hozzászokva a full VR-hoz.
Szófia pihegett a kabinban egy darabig. A hányingere elmúlt, de az undok fejfájás makacsul kitartott. Ameddig Shell az asztalánál matatott, a lány megtapogatta magát, benyúlt pulóvere alá és kitapogatta a sliccét is, de mindent rendben talált.
– Tessék. – Shell egy csekkrudat nyújtott oda neki. Szófia elvette és ránézett a kis kijelzőn lévő számra. – Kriptóban van, nem forintban. Bárhol be tudod váltani.
– Köszi.
– Én köszönöm. – Kisegítette a lányt a kabinból. – És milyen volt?
– Jó volt – válaszolta Szófia. Bizonytalanul megállt; nehéznek érezte a fejét. – Tetszett, leszámítva azokat a furcsa bugokat. Meg a végét.
– Igen, láttam, hogy valami történt, de ezért betás még. A végéért pedig bocs. Talán a tródák miatt van. Kicsit megbízhatatlanok.
Shell kikísérte Szófiát.
– Biztos visszatalálsz? Ne kísérjelek fel? – kérdezte.
– Nem, köszi, feltalálok.
– Rendben. – A férfi neon kék szemeit a lányéba fúrta. – Ha van kedved még nyomni rajta, ugorj be bármikor.

***

Szófia nem sokat aludt aznap éjjel. Hajnalban ébredt fel arra, hogy szörnyen melege van, izzad és mintha egy teherdrón parkolt volna a fejére. Később sem lett jobb. Felkelni is alig bírt, de muszáj volt, ma már nem akart kimaradni a munkából.
Vajon ez még mindig a VR hatása? Esetleg volt valami a kifőzdés kajában? Vagy csak elkapott valamit? Az is megfordult a fejében, hogy Shell bedrogozta, de ennek meg nem találta értelmét. Bedrogozol egy lányt, aztán hagyod elsétálni?
A földszinten már éledezett a piac. Bágyadtan átsétált a pultok között. Valami szörnyen csiklandozta az orrát belülről. Nagyokat tüsszentett, a szemei könnybe lábadtak. Nyomást és forróságot érzett az arcában. Biztos megint vacakol a légszőrű rendszer, mondta magában.
A főbejárat előtt négyen Makulátlanok Egyháza szórólapokat osztogattak. Köztük volt a tegnapi demonstráció szószólója is; az egyik szeme be volt dagadva és az alsó ajkán is volt egy lilás duzzanat. Mindannyian megvetéssel teli tekintetekkel mustrálták a főkapun éppen belépő Vikit. Ő azonban nem foglalkozott velük, Szófiára meredt.
Szófia sietve megtörölte a szemeit és az orrát, és Vikire mosolygott. Kínosan érezte magát, mert biztosan rémesen nézett ki, ami megmagyarázta, miért bámulta őt a lány annyira. Nehéz volt megállapítani mit is néz pontosan, mert a szemei egybefüggő feketék voltak és nem adtak semmi támpontot.
– Szia, Viki – köszönt Szófia sokkal halkabban, mint számított rá.
Viki megállt, de mielőtt a hallgatás kínossá válhatott volna, Szófia arcát újabb tüsszentés rántotta össze. Olyan hirtelen tört ki belőle, alig volt ideje félrekapni a fejét, hogy ne a lányt tüsszentse telibe. Nem is sikerült neki teljesen.
– Bocsi, nem akartam – mentegetőzött Szófia ijedten, bár a Szintetikus lányon nem látszott semmi reakció. Ez nem az én napom, jelentette ki magában a lány.
Hirtelen fülsiketítő sziréna harsant fel és a zsilip lecsapódott mellettük. Villogó vörös fények táncoltak a falakon.
– Karantén lépett életbe! Kérjük, őrizzék meg a nyugalmukat, tartsák egymástól a másfél méter távolságot, és kövessék a hatóságok utasításait!
Az automata ezt megismételte angolul, németül, oroszul, lengyelül és kantoniul.
Szófia zavarodott pislogott az óriási zsilipajtóra. Egy percbe beletellett neki, mire rádöbbent, hogy ez nem teszt. Viki nyugodtnak tűnt.
– Te voltál az! – A hájas fickó kiáltása felverte a szirénák utáni üres csöndet. Vaskos karjával a Szintetikus lányra mutatott. – Amint beléptél, aktiválódott a karantén! Behoztad a nanovírust, hogy bezárj és elhallgattass minket!
Viki nem válaszolt. Végigfuttatta a tekintetét a Makulátlanokon, majd ismét Szófián állapodott meg. A szemei olyanok voltak, mint az üres monitorok. Aztán elindult a lány felé. Szófiának földbe gyökerezett a lába.
– Mit képzelsz, hová mész? – kiabálta a fickó.
Mindannyian megindultak. Viki feléjük fordult, a jobb karja szétpattant, átrendeződött, egy csővé alakult. Nem emelte fel, nem is volt rá szükség, nem volt kétség a funkciója felől. A Makulátlanok megtorpantak és idegesen összenéztek.
A karbantartó iroda ajtaja becsapódott és Roland loholt feléjük.
– Mindenki maradjon, ahol van! – kiabálta.
Távol állt meg tőlük. Védőszemüveg, maszk és kesztyűk voltak rajta.
– Ez a szörnyszülött hozta be a vírust! – magyarázta a hájas. Úgy kiabált, mintha bárkit is túl kellene üvöltenie. – Megszentségtelenítette az Isten által neki ajándékozott testét és most…
– Oké – vágott közbe Roland. – Te nyugodjál le a picsába és fogjad be. – A Szintetikus lányhoz fordult. – Viki, tedd azt el, kérlek.
Viki a Makulátlanokra pillantott, majd a karja kattogva összecsukódott.
– De ő okozta a karantént – erősködött tovább a hájas fickó. – Amint belépett.
– Igaz – szólt Viki nyugodtan. – Nanovírust azonban nem hoztam magammal. Ha tudnék és akarnék, akkor se lenne célszerű, ugyanis megölne.
– Így büntet Isten, amiért elcsúfítottad a tested – vágta rá a Makulátlanok szószólója.
Viki a férfira szegezte sötét tekintetét, de nem szól semmit.
– Befejeznéd ezt a baromságot? – szólt Roland. – A szenzorok itt jeleztek be. Ki kell derítenünk melyikőtök a fertőzött.
– Ez a lány lázas. – Viki Szófiára mutatott. – Ez lehet a nanoidokra adott immunreakció.
Szófia összerezzent, a gyomra összerándult és el is vörösödött volna, ha már a láztól nem lett volna az. Nem örült a rá irányuló figyelemnek.
– Jól van – szólt végül Roland. Idegesen a hajába túrt. – Ne aggódj, Szófia, megoldjuk.
Szófia azonban aggódott. Lehet, hogy nanovírus hordozó volt. Hogy ne aggódott volna.
– Nincs beültetése, így a nanovírus elhanyagolható fenyegetést jelent rá. – Viki hangja tárgyilagos és kifejezéstelen volt. Ezt Szófia különös módon nyugtatónak találta. – Feltéve, ha egyáltalán a nanovírusról van szó.
– Hogy tudjuk biztosra venni? – kérdezte Roland. – A doki nincs most bent és én csak azt tudom, amit szenzorok mutatnak.
– Tudok csinálni egy gyors vérvizsgálatot. Az elég pontos – mondta Viki.
– Nem veszélyes az?
– Már nagy valószínűséggel megfertőződtem. Nem számít sokat.
– Annyira sajnálom, Viki – motyogta Szófia és nagyot szívott az orrán.
– Már nem tudunk mit tenni ellene – mondta Viki.
Szófia csodálta, milyen könnyedén fogadja, a halál lehetőségét.
– Ne sajnáld, kislány – harsogta a hájas. – Ezzel bünteti Isten, amiért…
– Megkértelek, hogy fogjad be – förmedt rá Roland. – Ma különösen nem vagyok vevő a baromságodra. Ha nem tudsz segíteni, akkor kussoljál.
A hájas pofazacskói megremegtek, ahogyan dölyfösen felhúzta az orrát, de hallgatott.
Viki közelebb lépett a lányhoz.
– Add a bal karod – mondta.
Szófia tétován kinyújtotta a karját és akaratlanul felnyögött. Viki szilikonnal bevont keze azonban egyáltalán nem volt hideg, ahogyan számított rá. Krómozott ujjai langyosan ölelték körül a karját, olyan gyöngéden fogta, mintha attól félne, összetöri. Szófiának nem voltak kétségei afelől, hogy képes is lenne rá. Segített Vikinek feltűrni a felsője ujját, közben a fekete szemeit figyelte.
Viki felemelte a kezét, a mutatóujjából egy apró tű kúszott elő. Mielőtt Szófia bármit is tehetett volna, a könyékhajlatában lüktető érbe döfte. A lány felszisszent, de a következő pillanatban már vége is volt.
– Nagy mennyiségű szabadon úszó, programozható nanoid – közölt egy perccel később Viki. – Illegális, de ez nem a nanovírus.
Roland akkorát sóhajtott, mintha egész idő alatt visszatartotta volna a lélegzetét.
– Legalább tudjuk miért jeleztek be a szenzorok. – Megtörölte a homlokát és óvatosan közelebb lépkedett. – Ha nem nanovírus, akkor mi?
– Az analitika szerint arra lettek programozva, hogy a központi idegrendszert vegyék célba.
– De miért?
– Nem tudom.
Roland Szófiához fordult.
– Hol kaptad ezeket? Jártál valahol? Emlékszel bármire?
– Nem tudom – kezdte Szófia. – Végig itt voltam tegnap. Reggel Jettával, aztán voltam lent ennél a Shell nevű srácnál a pincében. Valami játékot fejlesztett és azt teszteltem neki VR-ban. Utána kezdtem rosszul lenni. Gondoltam a VR miatt lehet. – Csak ő adhatta be a nanoidokat, gondolta a lány. De miért? Bizonytalanul a Vikire nézett. – Mi lesz most?
– Semmi komoly – válaszolta Viki. – A nanoidok ártalmatlannak tűnnek, akármi is volt a rendeltetésük. A szervezeted egy-két napon belül teljesen kiszűri őket. – Rolandhoz fordult. – Ennek a Shellnek utánanézek. Kockázatot jelenthet.
Roland bólintott.
– Oké. Akkor ezt rád bízhatom? A cégzsaruk már biztos itt tipródnak az ajtó előtt és meg kell nekik magyaráznom az egészet.
Valami hangosat pittyent. A fiatal férfi az övén fityegő netlinkjéhez kapott.
– Elintézem. Átküldtem az analízist Szófia véréről – közölte Viki, aztán fekete szemeit a lányra vetette. – El tudsz vezetni ehhez a Shellhez?

***

Szófia benyomta a gombot az ajtón, és felcsendült az ismerős dal. Viki ott állt az ajtó mellett, a kaputelefon kamerájának látószögén kívül. Mióta eljöttek a főkaputól, egy szót sem szólt. A hallgatása nyomasztó volt, de Szófia örült a közelségének. Mások inkább tartották a távolságot a Szintetikusoktól, de Szófia jobban aggódott a vérében úszkáló ismeretlen nanoidok miatt és Viki úgy tűnt legalább sejti miről van szó.
– Igen? – szólalt meg a hangszóró.
A lány nyelt egyet.
– Szófia vagyok tegnapról. Csak arra gondoltam, hogy ma is tesztelnék, ha még kell ilyesmi.
– A tegnapi után? Vagy nagyon kíváncsi vagy a játékra, vagy nagyon kell a pénz.
– Igazából mindkettő. A karantén rendszer megint szarakodik, így nem tudtam ma se munkába menni. Szóval…
– Azt hittem te is az épületben dolgozol. – Meglepettnek hangzott.
– Nem, egy kifőzdében a Monorin. Bár a tegnapi és a mai után már nem tudom.
– Bassza meg. Várj egy kicsit.
A hangszóró elhallgatott. Hosszas csend állt be, de az ajtó nem nyílt ki.
– Valami nincs rendben – szólalt meg Viki és finoman félretolta Szófiát az ajtóból.
Végignézett a mágneszáras ajtón, aztán elkezdett a repedezett keretből darabokat letépkedni, mintha csak gipszből lett volna. Miután felfedte a fal és az ajtó kapcsolódását, felemelte fém öklét és valószerűtlen erejűeket ütött a fémajtóra; a hang végigkongott a pince szűk folyosóján. Szófia ámulva nézték, ahogyan az ütések nyomán a fém behorpadt és meggörbült. A Szintetikus lány a kialakult kis résbe befúrta az ujjait és elkezdte szétfeszíteni. A kiberkarok motorjai hallhatóan felbúgtak, az ajtó pedig kipattant a helyéről.
Viki berontott a helyiségbe és eltűnt a műanyagfüggöny mögött. Kisvártatva csörömpölés hallatszott, majd fém ütemes döngése. Szófia óvatosan beljebb lépett, aztán egy hatalmas dörrenés megtorpanásra késztette. Valaki felkiáltott, amit három hangos csattanást követte. Aztán csend lett.
– Viki! – kiabálta Szófia, de nem kapott választ.
Rövid hezitálás után bebújt a függöny mögé. Fülledt meleg és gépek búgása fogadta. A két gynoid nem volt a helyén. A monitor állvány láthatóan durván odébb lett lökve, az egyik monitor ki is fordult a helyéről és az asztal alatt hevert. A terem végében lévő kabinok egyike felborult; a mellette lévő ajtó ezúttal tárva-nyitva állt.
Szófia lassan lépkedett az ajtó felé. A fém láthatóan be volt horpadva és vakolat darabok hevertek előtte. Bepillantva először Shellt látta meg. Kiterítve hevert a betonpadlón, a négy végtagja négy különböző szögben állt. A keze mellett egy pisztoly hevert. Az arca egyetlen véres massza volt. A feje köré gyűlt vértócsában apró fehér kövecskékként úszkáltak a fogai.
Szófia elcsodálkozott, Viki milyen csúnya munkát végzett a férfin. Mindenki mondta, hogy a Szintetikusok brutálisak és veszélyesek, de még soha nem látta, hogy bárkit bántottak volna.
– Viki? Kérlek, segíts. – Egy sírós lányhang hallatszott a szobából. – Nem tudom mi történik.
– Minden rendben lesz – válaszolta Viki.
Szófia kíváncsian belépett, de a döbbenettől azonnal megdermedt. Hat meztelen test függött a falak mentén előrebukott fejjel. Kábelek tartották őket, amik vastag kötegekké egyesültek a mennyezeten; olyanok voltak, akár egy növény termései. Gynoidok voltak, ebben Szófia biztos volt. Volt fekete hajú, szőke, barna, vörös, különböző formákkal és magassággal. Egyikük sem mozdult, de folyamatosan halkan, szinte suttogva beszéltek, zokogtak, segítségért könyörögtek kísérteties kórust alkotva.
Szófia ekkor vette észre Vikit. Az egyik gynoidot szabadította ki a kötelékeiből; a szőke test ernyedten a karjaiba hullott. Viki könnyedén az ölébe vette és megfordult. Ahogyan a gynoid felemelte a fejét, Szófia ereiben megfagyott a vér. A szalmaszőke tincsek mögül kék szemek bámultak rá. Ugyanaz a rémült felismerés ült a tekintetében, ami Szófiáéban is, ugyanis a gynoid az ő arcát viselte.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: Hypnos
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 16
Regisztrált: 2
Kereső robot: 9
Összes: 27
Jelenlévők:
 · frank
 · SzaGe


Page generated in 0.0524 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz