Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Többet ér minden szónál - 6/11

, 19 olvasás, Hypnos , 0 hozzászólás

Fantasy

Vika összedörzsölte a lepedőt, hogy kiszedje belőle azt a különös, sötét foltot, majd újra a lavórban lévő víz alá nyomta. A kezei be voltak ráncosodva a nedvességtől. Aliya újabb vizes lepedőt terített a szárítókötélre, majd meghúzta a kötelet, amire egy csigás szerkezet tovább vitte helyet adva a következőnek.
– Az biztos, hogy akiből ez kijött, az már nincs életben – mondta Irina egy lepedőt feltartva, amin egy hatalmas, vörös folt éktelenkedett. – Szerintetek ez egy ember volt? Szerintem inkább három.
– A kezed járjon inkább – mordult rá Aliya, és megigazította a fején lévő fehér kendőt. Azért tette fel, hogy a haját védje a nedvességtől.
– Igenis, főmosóasszonyság – tisztelgett Irina. Felkapta szennyes kosarat és mosoda közepén álló nagy dézsához sétált vele.
– El fogod érni, hogy belefojtalak abba a dézsa koszos vízbe – mondta Aliya.
– Dehogy fogsz. – Irina erőlködve felemelte a kosarat, megtámasztotta a dézsa peremén, majd lassan beleöntötte a lepedőket és ruhákat. – A végén még vizes lesz a hajad, és azt nem heverné ki a világ.
Aliya morogva csavarta össze a kezében lévő ruhát és egy erős mozdulattal kifacsarta belőle a vizet.
Vika szája akaratlan mosolyra húzódott. Felvidította, ahogyan hallgatta a két lány marakodását. A loccsanások, a száradó ruhákról csöpögő víz, a szárítókötelet továbbító kerekek nyikorgása olyan békésnek hatottak. Tudta, hogy a mosodának büntetésnek kellett volna lennie, de ő megnyugtatónak találta a helyet.
Kiemelte a lavórból a ruhát, megvizsgálta és az Aliya előtti kupacra fektette.
– És mit gondoltak a sötét tünde magiszterről? – kérdezte Irina. Felvette a nagy fakanalat, felmászott kis létrára és elkezdte a ruhákat kavargatni a dézsában.
Aliya egy újabb ruhát akasztott a szárító kötélre, majd eligazgatta.
– Szerintem meglepő, hogy a rektor egyáltalán idehívta – mondta. – Ard Dokárnak elég rossz híre van. De látszik, hogy nagy tudású mágusnő.
Irina kiemelte a kanalat, megtámaszkodott rajta és megtörölte a homlokát.
– Nekem tetszik a stílusa. Laza és nem annyira karót nyelt, mint itt egyesek. Ugye, Aliya? – Elvigyorodott. – Bánom is, hogy nem Ard Dokárba kerültem. Jobb helynek tűnik.
– Nem hiszem, hogy hiányoztál volna itt bárkinek. – Aliya egy újabb lepedőt csavart ki. A víz fémesen csilingelt az előtte lévő lavórban.
– Vikának hiányoztam volna.
Vika hátrafordult és Irinára, majd Aliyára mosolygott.
– Látod, Vika szeret engem – jelentette ki az apró lány és visszafordult kavargatni a dézsa tartalmát.
– Becsüld meg, Irina. – A magas lány viszonozta Vika mosolyát. – Valószínűleg ő az egyetlen.
– Mondjuk a magiszter lehetne egy kicsit szigorúbb.
Aliya kezéből kicsúszott a lepedő, még esés közben elkapta. Meglepetten pillantott hátra.
– Ezt furcsa pont tőled hallani.
– Arra gondolok, hogy igazán helyrerakhatná azokat a libákat – magyarázta Irina. A kanállal kihalászott egy lepedőt a dézsából. – A rektorasszony előtt nincs ekkora szájuk. Komolyan odapörkölnék nekik már akkor, amikor látom az önelégült vigyorukat. Különösen Meirának.
Aliya aggódó pillantást vetett Vikára. A lány belebámult a lavór piszoktól zavaros vizébe. Meira szavai ismét a mellkasába nyilalltak. Egy megnyugtató mosolyt erőltetett magára, felnézett Aliyára és megszorította a kezét nedves foltot hagyva a ruháján.
– Nem a magiszter feladata, hogy fegyelmezzen – szólt Aliya. – Ha végzős létükre ostobán és gyerekesen viselkednek, az őket minősíti. Ráadásul egy vendég…
Aliya akkorát sikoltott, hogy az egész mosoda belezengett. A fenekéhez kapott és akkorát szökkent, majdnem beverte a fejét a mosoda tetőgerendájába. Vika ijedten kapta oda a fejét, majd megpillantotta Irinát, aki a kezében egy feltekert, nedves lepedővel gonoszul vigyorgott. Amikor Aliya meglátta, elvörösödött a dühtől.
– Te gonosz törpe! – kiabálta és Irina után kapott. – Azonnal gyere ide! Azzal foglak fellógatni!
Irina sikongatva menekült előle, a haja palástként lobogott mögötte. Zajongva kergetőztek a dézsa körül. Az alacsony lány ügyesen kerülte el Aliya dühösen utána kapó hosszú karjait, és oda-oda csapott felé a lepedőkorbáccsal. A magas lány ijedten szökkent félre, a ruháján egyre csak szaporodtak a nedves foltok.
Vika a száját eltakarva, némán kuncogva figyelte őket. Egyáltalán nem bánta, hogy a mosodába küldte őket a rektorasszony.
– A hajam, a hajam, a hajam! – visongott Irina, amikor Aliya végül belemarkolt a hajába és erősen hátrahúzta. A lány a fenekére esett, elengedte a lepedőt és próbálta mindkét kezével lehámozni magáról a magas lány kezét. Sikerült neki, de már késő volt. Aliya megszerezte a lepedőt, a magasba emelte és lesújtott vele a nedves kövön négykézláb menekülni próbáló lány hátára. Irina felsikoltott. A haján és a ruháján egy nedves csík maradt. A következő csapás a lány ülepét érte, amit még számos követett.
– Elég már! Tiszta víz vagyok! – Irina óvatosan sandított hátra. A mosoda sarkában állt háttal összehúzva magát mint egy büntetésben lévő kisgyereke. A ruhája és a haja sötét foltokkal volt tele. – Miért vagy ennyire durva mindig?
– Mert megérdemled – vágta rá a szigorúan fölé magasodó Aliya.
– Te érdemelted meg! – pördült meg az alacsony lány és dacosan fölemelte a fejét. Egy nedves hajtincs az arcára tapadt. – Mert nem engedtél el legutóbb.
– Persze, hogy nem. Ez a te büntetésed, hogy itt vagyunk. Nem fogsz a kis raktárban hancúrozni senkivel.
– Két hete vártam arra. Én hagytam volna, hogy ti enyelegjetek.
Aliya a csípőjén megtámasztotta a kezeit és előredőlt a dorgáló anyuka pózba.
– Milyen kár – mondta. – Majd, ha megtanulsz viselkedni, akkor meggondolom, hogy szívességet tegyek-e neked.
– Neked kéne megtanulnod viselkedni!
Vika mosollyal az arcán hallgatta a végtelennek tűnő vitát. A két lány veszekedését különös módon nyugtatónak találta, a normalitás jele volt, hogy semmi sem változott és minden rendben van.
Visszafordult az asztalhoz és kivette a lavórból az utolsó mosott ruhát, a teregetni valók kupacára tette. A piszkos vizet óvatosan a lábánál lévő vödörbe öntötte. Már televolt. Hátrapillantott; Irina és Aliya még javában civakodtak. Vika megragadta a vödör fülét és óvatosan az ajtó felé lépdelt vele.
A mosodából kilépve egy pillanatra elvakította a lemenő nap, aminek a fénye sárgára festette az eget és aranyhidat formázott a tó vizén. Vika mélyet szívott a friss levegőből, kissé megremegett a párától nedves bőrét körülölelő hűvös szellőtől. Néhányat lépett a csatorna felé, ahová a piszkos vizet szokták önteni és felemelte a tekintetét Loc Gossia gyönyörű tünde márványpalotájára, ami a nap fényében fürödve magasztosan tört az ég felé. Letette a nehéz vödröt, és a tó irányába fordult. A szél a hajába kapott, a nap finoman melengette a bőrét. Kellemes volt.
Nevetést hallott. Odakapta a fejét. Két tanonc közeledett felé, mutogattak rá és gonoszul vigyorogtak.
– Tényleg a féleszű lett a mosónő – mondta az egyik. A bal szeme láthatóan jobban befelé állt, mint a másik. – Ezt legalább tényleg el tudja végezni.
– Csak nehogy megint összecsinálja magát és olyanok legyenek a ruháink – tette hozzá a másik. Kapa fogai kissé kilógtak a szájából. – Ha nem tudod benntartani, pisis, akkor a végén a virágok locsolására leszel csak jó.
Hangosan nevettek.
Vika arca elkomorodott, az ajkai megremegtek, a kezei ökölbe szorultak.
– Mi az, pisis, menned kell? – nevetett a kancsal. – Akkor szaladjál.
– Vagy megint sírni fogsz? – gúnyolódott a kapafogú.
A lány felemelte a kezét és megütközve vette észre mennyire remegett. Koncentrált és jeleket formázott. Telepátiával meg akarta nekik mondani, hogy hagyják békén, sértéseket akart a fejükhöz vágni, kiabálni akart velük. Soha nem gyűlölte még ennyire, hogy nem tudott beszélni.
Megformálta az energiákat, és a két lány felé küldte, azonban egyszerű védőjelekkel hárították azt.
– Senkit nem érdekel a mondanivalód – vetette oda a kapafogú. – Valószínűleg okkal nem tudsz beszélni. Biztosan nincs is semmi értelmes mondanivalód.
Mindkét lány felvihogott.
Vika teste remegett a dühtől. Lehajtotta a fejét, meglátta a vödröt. Leguggolt, belemártotta a kezét és egy nagy adag piszkos vizet locsolt a kapafogú lányra, aztán a másikra is. Fröcskölte rájuk a vizet, ahogyan csak bírta.
– Fúj! Belement a számba! – kiabálta a kapafogú köpködve. – Megbolondultál?
– Ezt megkeserülöd! – kiáltotta a kancsal lány. A ruhájáról csorgott a mocskos víz. Előre vetette magát, megragadta Vikát és rövid dulakodás után a földre nyomta. A lány kapálódzott és dobálta magát, hogy kiszabaduljon. A kapafogú lány közben felemelte a vödröt, és amikor a barátnője félrelépett az útból a teljes tartalmát Vikára borította.
Vika köpködött és prüszkölt, a szemébe is jutott, nem látott semmit. A ruhája nedvesen tapadt a bőréhez, a haja az arcához ragadt. Hallotta a két lány kárörvendő nevetését. Aztán Aliya kiabálását és Irina jellegzetes káromkodását.
Valaki odaguggolt mellé, egy szövet nyomódott az arcához, a szemét törölgette. Mikor visszatért a látása, Aliyát látta meg.
– Jól vagy? – kérdezte. A szemeiben aggodalom tükröződött.
Vika nem volt jól. Remegett a tehetetlen dühtől. Sírhatnékja támadt, de visszatartotta. Ordítani akart, ahogyan most Irina is tette. Az apró lány olyan hevesen és olyan különös szófordulatokkal szidta a két lányt, hogy azok szóhoz sem jutottak. Beképzelt viselkedésük hamar rémületbe váltott, amikor Irina végül annyira felhergelte magát, hogy a karjait előrelendítette varázslásra készen. A ruhájáról és a hajáról párologni kezdett a nedvesség a testéből áradó hőségtől.
Aliya azonnal felpattant és a lányhoz rohant, megragadta a karját, hogy megállítsa.
– Normális vagy? – kiáltotta. – A Sóhajok Kútjába akarsz kerülni?
– Ha ezek a libák haj nélkül kénytelenek tovább élni, meg is érné!
A kancsal és kapafogú lány kapott az alkalmon és menekülőre fogták. Irina kirántotta magát Aliya szorításából, a mágiája eredménytelenül szertefoszlott, fújtatott a méregtől.
– Ne merészelj legközelebb az utamba állni – mondta a magas lánynak szokatlanul komoly tekintettel.
– Most akadályoztam meg, hogy a Sóhajok Kútjába kerülj! – csattant fel Aliya. – Pont az abszolutórium előtt akarsz odakerülni?
– Teszek az abszolutóriumra! És különben is mióta érdekel téged, hogy mit csinálok? Egy perce a dézsába akartál fojtani.
Vika lassan feltápászkodott. Érezte a koszos víz ízét a szájában. Szipogott, meg akarta törölni az orrát, de mindene tiszta víz volt. A két lány közben elhallgatott, rámeredtek.
– Vika…
Aliya elindult felé, de megtorpant, amikor a lány egy hanyag intéssel elhárította a közeledését. Vika dühös volt és frusztrált. Elindult fel a palotába, egyedül. Nem ment végig a szobrokkal és oszlopokkal szegélyezett kövezett úton a főkapu felé, hanem lefordult és átment egy boltív alatt egy orgonabokrokkal teli kis kertbe. A virágok illegették magukat a szélben, kíváncsian hajoltak a lány fölé, édes illatuk belengett mindent.
Vika leroskadt az egyik kőpad elé. Kitátotta a száját és sikoltani próbált, semmi nem jött ki a torkán. Öklével ráütött a padra, a ruhája nedves foltot hagyott rajta. A teste megrázkódott, a szemeit elöntötték a könnyek. Újra ráütött a padra és újra és újra. Belesajdult a keze. Vicsorgott a fájdalomtól, de folytatta. Az arcán csorogtak a könnyek. Némán dühöngött a fejüket szánakozva csóváló orgonák alatt.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Novella
· Írta: Hypnos
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 21
Regisztrált: 2
Kereső robot: 14
Összes: 37
Jelenlévők:
 · Csomor Henriett
 · peresz


Page generated in 0.0446 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz