Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Lélektakaró-6. rész

, 75 olvasás, Sutyi , 0 hozzászólás

Ezerszín

Azokban a szeptemberi napokban igazi vénasszonyok nyara volt.
A szántóföldek felett úgy vibrált a levegő, mint nyáridőben, s az út melletti akácfák ágai között gyöngyházfényű vékony fonál, ökörnyál lengedezett.

Anyjánál kora délután kezdődtek a fájások. Egy szekérderéknyi szénával megágyaztak neki, de a kínok-kínját állta ki míg a lovasszekér végigvontatta őket az úton.
Lábát a saroglyához feszítve próbálta kivédeni a jórészt járatlan földutak döccenőit.
Mire a házunkhoz értek megindult a szülés.
A bábaasszonynak már csak a köldökzsinórt kellett elvágnia, s megfürösztenie a csöppnyi lányt... mert, hogy lány lett a szentemadta!
A szomszédok egymásnak adták a kilincset, s gondosan be volt osztva, hogy az adott napon ki hozza a komatálat.
Mindez jólesett az anyjának, de nem tudta feledtetni, hogy a férje felé sem nézett.
Csak hónapok múltán enyhült meg, de akkor annál inkább dédelgette a csöppséget, aki mintha már a pólyában is tudta volna, hogy mosollyal, kacagással a férfiaknál mindent el lehet érni.

Ő egyre inkább háttérbe szorult, így amint a jó idő beköszöntött rendre kiszökött a kert végébe, ahol a körtefa alatti „kisdomb” várta, s kínálta fel puha, selymes fűvel kipárnázott menedékét neki.
Igaz, csak egy alföldi síkságon született lánynak volt ez a bucka némi fennköltséggel domb.
Itt semmi nem zavarta, s el tudott merülni az olvasásban, csak néha-néha kalandozott el a tekintete, amikor egy pillangó éppen a mellette lévő katángra szállt, vagy amikor szomjas darazsak dongtak körbe egy-egy fáról lepottyant, túlérett körtét.

Bezárkózott, komorrá vált. Irigykedve nézte Katát, aki nem csak az apját csavarta az ujja köré, hanem mindenkit aki a környezetében megfordult.

Igaz, ott volt neki a könyvek által teremtett álomvilág, amiben elmerülhetett, ahol bármelyik hősnő szerepébe beleélhette magát. Tiltott könyvek után kutatott poros padlásokon, s gyakran korához nem illő regények kerültek kezébe.
Talán ezért lett más, mint a többi falubeli gyerek.
Valamiféle kettősség élt benne.
De-gyerekként-nem lázongott a valóság ellen, még akkor sem ha a kép jóval sivárabb volt, mint ami a képzeletében élt a világról, olvasmányai alapján.
Az apja volt az anyaszívű, s azért, hogy némi kedvességet, dicséretet kicsikarjon belőle igyekezett a rábízott munkákat minél jobban elvégezni. A húgát kímélni kellett, mert a torokgyík szövődményekét szívizomgyulladást kapott. De ő szívós volt, melyhez makacsság párosult, így többre volt képes, mint a kortársai.
Egy falusi ház körül mindig volt munka, s a pékség csak megtoldotta ezeket.
Ha más már nem akadt, akkor délutánonként amíg a szülei a kertben dolgoztak az üzletet vigyázta. A reggel kisült kenyér már jórészt elfogyott délutánra, de ha mégis maradt egy-két kiló, zárásig őrizni kellett.
Kiült a küszöbre a sámlira, s vagy olvasott, vagy elővette a bendzsóját és apja kedvenc nótáit pengette rajta:

„Megkötöm lovamat, piros almafához
Megkötöm szívemet, gyönge violámhoz
Lovamat eloldom mikor a Hold felkel,
De tőled violám csak a halál old el. „

Hét éves volt, amikor az iskolában pengetős zenekart alapítottak, s őt is beválogatták.
Feri bácsi a zenekar vezetője gitározott, volt egy hegedűs, a többiek pengetős hangszeren játszottak. Mindenkinek mandolinja volt, egyedül az ő hangszere volt más... egy tenor bendzsó, melynek a húrjai alatt bőr feszült, a hátulját pedig egy fiatal pár színes intarziája díszítette.

Az üldögélés egy idő után unalmassá vált, egészen addig, míg az utolsó, esti vonat meg nem érkezett az állomásra. Kíváncsian szegezte a tekintetét a vagonokra, de mivel a vasútállomás épülete éppen velük szemben volt, az utasok a túloldalon szálltak le.
Az egyhangú, eseménytelen utca hirtelen felpezsdült, még úgy is, hogy alig pár utas szállt le. A mozdonyt leakasztották a szerelvényről, s sűrű, sötét füstöt eregetve, pöfékelve betolatott az útkereszteződés utáni éjszakai nyugvóhelyére

Ilonka néni az utolsó pillanatban, lélekszakadva érkezett a helyszínre a pesti rokonlányok fogadására. Nelli, a fiatalabb lány kényeskedően pipiskedve éppen akkor lépett át a síneken. Divatos, pöttyös kartonruhájához fehér kalapot és fehér, spanglis cipőt viselt. A haja fürtökben göndörödött a vállára.
A nővére követte, aki pár évvel idősebb volt nála, komoly nagylány.
Nelli, amint meglátta az idős nőt, kiesett a szerepéből, s szeleburdin a nyakába ugrott, majdnem feldöntötte.

Számára a nyár egyik nagy eseménye volt, amikor a pesti lányok két hétre a faluba érkeztek.
Nóra-az idősebb- a Kossuth utcában lakott a másik nagynéni családjánál, Nelli pedig-aki vele egykorú volt-három házzal odébb Ilonka néninél.
Ilonka néni a falu borbélyának a szegény rokona volt. Feri bácsi könyörületből befogadta, s az üzlet végében lakott egy udvarról nyíló szoba-konyhában. Hálából gondját viselte Feri bácsinak, főzött, mosott, takarított rá.
Hetente egyszer hozzájuk is eljárt takarítani, s egy ilyen alkalommal hozta magával Nellit is.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Próza
· Írta: Sutyi
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 28
Regisztrált: 3
Kereső robot: 15
Összes: 46
Jelenlévők:
 · Erdossandor
 · frank
 · London


Page generated in 0.0475 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz