Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Lélektakaró - 5. rész

, 116 olvasás, Sutyi , 2 hozzászólás

Ezerszín

Amint belépett a pékségbe, először apja bozontos üstökét pillantotta meg, a fehér vászonsapka alól kiszabadult rakoncátlan, mákos fürtökkel. A kemence előtti gödörben állt, kezében a péklapáttal, s a ropogós, aranybarnára sült cipókat szedte ki a kemencéből, majd miután körbesimította a vizes nyeles kefével rádobta a deszkapallóra, gyengéden lökött egyet rajta, s a cipó éppen az üzlet ajtajában állt meg, ahonnan anyja a polcokra sorakoztatta őket.
Sebtében elköszönt, s szinte fellélegzett, amikor a fullasztóan meleg, páratelt pékség levegőjétől megszabadult, s a z utcára lépett. Ajkát elhagyta egy-két halvány „csókolom”, amint az üzlet előtt várakozó emberek mellett elhaladtak, s vidáman lódult meg a sarkon álló iskola felé, az ötéves húgát maga után húzva.
Még hallotta az anyja hangját:
– Aztán jók legyetek, s vigyázz a kishúgodra!
Ezerkilencszázötvenhét júniusát írták, s az a pénteki nap volt az utolsó tanítási nap az évben.
Mikor az osztályterembe értek a hetes éppen a „V” betűt rajzolta a táblára, s az elcsúsztatható palatábla felső részén ott virított a szó:
VAKÁCIÓ!
Még mielőtt beült volna a padba, komótosan kipakolta a táskáját. Leoldotta a táska csatjáról a tintásüveget, besüllyesztette a padba vájt lyukba, majd elővette a tollszárat, s ráhúzta a végére a karcsún ívelt tollhegyet, melyet mint egy hímes tojást helyezett be a pad felső részén lévő vájatba.
Még annyi ideje maradt, hogy a húga elé tegyen egy-két üres papírlapot, meg színes ceruzákat, s azután felpattant a padból, vigyázz állásba merevedett és a többiekkel együtt kántálta:
– Jó reggelt kívánok!
A nap egyhangúan, unalmasan telt, egyre az ablakon bekacsintó napsugarakra figyelt, s az előtte álló nyári szüneten járt az esze.
Az óvodás húga is izgett-mozgott, neki még inkább unalmas volt a „kényszer pihenő”, de otthon nem maradhatott- mert láb alatt lett volna- így a szülei megkérték a tanító urat, hogy ezt a délelőttöt vele tölthesse az iskolában.
Az óra végét jelző csengő után kiözönlöttek az iskola udvarára, s csoportokba verődve trécseltek, míg az egyik osztálytársa oda nem kiabált neki.
– Bori, gyere gyorsan a húgod rosszul van!
Csak azt látta, hogy a húga a falnak dől, s az arca fehérebb a frissen meszelt falnál.
Még szólt a tanító úrnak, s kétségbeesetten maga után vonszolva elerőtlenedett húgát rohant a Rákóczi úton lévő orvosi lakáshoz.
Becsengetett.
A tornácra a házvezetőnő nézett ki, s csak annyit mondott:
– Várjatok kicsit, a doktor úrék éppen ebédelnek.
A pár perc már örökké valóságnak tűnt. Egyre csak a húgát figyelte, le nem véve róla a tekintetét. Kati egy darabig a falnak támaszkodva álldogált, majd lassan lecsúszott a földre... talán elájult.
– Laci bácsi, Laci bácsi-kiabált kétségbeesetten-tessék jönni, Kati nagyon rosszul van.

Az orvos egy percen belül ott termett, a karjába kapta a húgát, s rohant vele az udvar hátsó részén lévő rendelőbe.
Ott ráfektette a vizsgálóasztalra, s máris tárcsázta a mentőket, s közben még odaszólt neki:
– Szaladj haza, s szólj a szüleidnek, hogy azonnal jöjjenek, mert Kati meghal.
Mai napig nem tudja, hogy akkor valóban jól hallotta-e amit a doktor mondott, vagy csak a kétségbeesés vetítette elé a Halál gondolatát, aminek értelme tíz évesen számára felfoghatatlan volt.
Az anyja jajveszékelve tolta ki a kocsibejárón a biciklit, s szinte eszét vesztve a jármű mellett rohant egészen az orvosi rendelőig.
Tabi doktor- a falu köztiszteletben álló, sőt közszeretetnek örvendő orvosa-akkor megmentette a húga életét. Jó diagnoszta volt, s azonnal cselekedett, amint megállapította a torokgyíkot...

A húga kedvence volt az apjának, pedig amikor megszületett két hónapig felé sem nézett, mert annyira fiú utódra vágyott, hogy a „cseréért” mindenkire haragudott, talán még a Jóistenre is. Ezerkilencszázötvenben költöztek haza- a kis alföldi zsákfaluba-amikor az apai nagyszülők meghaltak.
Az apja költözött be a házba a családjával, s a húgát Magdi nénit részletekben fizette ki.
Akkor még csak hárman voltak.
A szülei a tíz kilométerre lévő Állami Gazdaságban helyezkedtek el. Az apja asztalosként, az anyja pedig bérelszámolóként. Mindennap biciklivel tették meg az utat.
Az anyja hamar teherbe esett, de a mikor hetedik hónapja volt áldott állapotban, tragédia történt. Egy esős őszi napon, éppen a temető földútján haladtak, amikor az anyja biciklijének hátsó kereke kifarolt a sáros úton, s ő a pocakjával a bicikli kormányára esett. Mire az orvos a helyszínre érkezett az anyja elvetélt. A baba menthetetlen volt.
Vigasztalhatatlanok voltak, főleg az apja, mert a kis jövevény fiú lett volna.

Ezután még inkább a fejébe vette, hogy neki mindenképpen fiú utód kell, mert nem igazán férfi az, akinek csak lánya van. 

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Próza
· Írta: Sutyi
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 35
Regisztrált: 1
Kereső robot: 16
Összes: 52
Jelenlévők:
 · peresz


Page generated in 0.0548 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz