a zajos napfelkelte épphogy csak megszáradt a torkomon,
az est hűvös csendje már ismét a dobhártyáimon dobol.
a konyhai lámpa fényének édes illata csábít, ó aphrodité,
lomha tévképzetek szárnyán lebegek az öntudatlanság felé.
műanyag pohárban olcsó vörösbor, az asztal alatt szanaszét csikkek,
a bluetoothos hangszórókból lágy zene szól, talán indie vagy alter.
zsibbad az arcom, elmémből a valóság lassan kiszorul, na most mi van?
hagyjál már, a nihil körúton az agyam, mint az éppen haldokló mosogatószivacs.
alakok tűnnek fel mellettem, mint egy festmény, talán Dali,
lehet, ez csak illúzió, de igazából kedvem nincs is megkérdezni.
újabb cigi után nyúlok, a poharam üres, pont most nem szabad fékezni
hamarosan újra betör egy egy hajnal, csak az idő biztos, ami elfolyik