Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Ahol a nap mindig korábban kel - 19. rész

, 102 olvasás, Sutyi , 0 hozzászólás

Ezerszín

Azokban a januári napokban egész Európában tombolt a tél...

Alig több, mint egy hónapja költöztek haza Kínából.
Igaz a november már ott sem volt túl meleg, negyven fokról hirtelen leesett a hőmérséklet húsz fok alá. A hatalmas, kővel burkolt, alig-alig szigetelt lakás borzongatóan hűvössé vált. A nappali eltolható üvegfalának résein már nem csak a különféle bogarak, kisebb csúszómászók is betértek búvóhelyet keresni a sötét, védett zugokban. Amikor módja volt rá kint tartózkodott a tóparton, vagy sétált a szigeten, hiszen a nap sugarai még cirógatóan melegítettek, s a természet is üdítően zöld volt.
Amikor minden előzmény nélkül a vártnál korábban ért véget a munkájuk Kínában, hirtelen azzal a problémával szembesültek, hogy maradt egy csomó yuanuk, amit nem tudtak korlátlanul kivinni az országból. Ezenkívül el kellett adniuk az autójukat, s lehetőleg euróért, vagy dollárért.
Így néhány álmatlan éjszaka után kitalálták, hogy a megmaradt yuant arra használják, hogy az európai télből nyarat varázsolnak úgy, hogy visszautaznak Ázsiába, ahol fordítva vannak az évszakok, s az igazi nyári szezon októberben kezdődik.
Hogy miért éppen Malajzia?
Ennek a története az, hogy amikor Kínában éltek, a BBC mellett nagyon gyakran kapcsoltak át egy „Living Ásia” csatornára, mely folyamatosan turista csalogató filmeket sugárzott a környező ázsiai országokról, s ráadásul angol nyelven. Azokban a napokban éppen a Fülöp szigetekre és Malajziába kalauzolta a csatorna a nézőit, s egy utóbbihoz tartozó picike szigetre, mely a világ tíz legszebb tengerpartja között a kilencedik helyen állt.
A „sasok szigete” vagyis Langkawi az Indiai-óceán északi peremtengerében az Andamán-tengerben fekszik.
Másnap beutazott a belvárosi Cityc Plázába, ahhoz az utazási irodához, mely gyakran volt segítségére az utak megszervezésében, hiszen a kedves kínai hölgynek Mo Lan-nek megvoltak az összeköttetései, s mindig a legjobb szállodákat foglalta a legolcsóbb áron.
Azon a pénteki napon, január tizenötödikén, már becsekkoltak a Liszt Ferenc repülőtéren, s türelmetlenül várták a kapunál, hogy beszállásra szólítsák őket.
De Gábornak elég volt odasétálnia a panoráma ablakhoz, hogy minden reményünk odavesszen. Az egész repülőtérre átláthatatlan, tejfehér köd szállt le.
Még a bécsi gép nem sokkal előttünk felszállhatott, őket pedig felszólították, hogy menjenek le a földszintre, vegyék fel a csomagjainkat...
Letaglózva araszoltak az információs ablakok felé, de tudták, hogy miután Kínába csak hetente kétszer indít járatot a Lufthansa ez a kéthetes utazás reménytelen méretűre zsugorodott, hiszen már az összes szállodájuk és repülőjegyük napra és órára pontosan le volt foglalva, elérhetetlen, közel tízezer kilométeres távolságban....
A sorban araszolva latolgatták a lehetőségeket, miközben a körülöttünk lévő utasok a vérmérsékletüktől függően halkabban, vagy vehemensebben káromkodtak.
A várakozás hosszú perceinek monotonitását megtörve, bekapcsolta a mobilját... Abban a pillanatban angol nyelvű üzenetet kapott a Lufthansától. amelyben sajnálkoztak a járattörlés miatt, s kérték, hogy hívják a megadott telefonszámot. A német irodából ajánlottak egy repülőjáratot, másnapra Münchenen és Pekingen keresztül Kantonba. Mindezt óriási szerencsének gondolta, de talán szerepet játszhatott ebben az is, hogy törzsutasok voltak a német repülőtársaságnál.
De még így is akadt megoldásra váró feladat, hiszen egy napot késtek az érkezéssel.

Péntek, késő este volt már, de még reménykedhettek abban, hogy mivel Kínában hét órával korábban kel a nap, így még nem ért véget a munkaidő az utazási irodában, s elérhetik Mo Lant. Most jó szolgálatot tett a még érvényben lévő kínai SIM kártyájuk. Nemcsak mert rajta voltak a telefonszámok, melyek mindegyike szinte megjegyezhetetlenül hosszú számsorból állt, hanem mert jóval olcsóbban telefonálhattak, s nem utolsó sorban yuanért.
Hazaérkezésük után versenyt futottak az idővel, de végül ígéretet kaptak a kantoni Pullman Hoteltől, hogy egy éjszakával eltolják a foglalásunkat, s Mo Lantól is, hogy mire odaérnek átszervez mindent.
Megnyugodva hajtották álomra a fejüket, s még véletlenül sem jutott eszünkbe, hogy megpróbáltatásaik ezzel korántsem értek véget!
Másnap délelőtt újra elindultak a repülőtérre.
A kínai fővárosban a hatalmas új reptéren landoltak, melyet kétezer-nyolcban, az olimpia évében-ottjártukkor-még csak építettek, a Madárfészek Stadionnal együtt. Műszaki lévén, már akkor felkeltette az érdeklődését a neves brit designer, Norman Foster alkotása, hiszen a létesítményben a feng-shui alapelvei domináltak, a terminál üvegteteje pedig egy pikkelyes sárkányt mintázott.
De csak menet közben tudott rácsodálkozni minderre, hiszen mindössze két órájuk volt az átszállásra.
Amikor már egy órája álltak a csomagkiadó előtt, várva, hogy a szalagról legördüljenek a bőröndjeik, lassan-lassan eljutott a tudatukig, hogy valami nincs rendben. A tábláról törölték a járatszámukat, s ott álltak a huszonöt fokos melegben télikabátban, csizmában, s főleg reménytelenül. A nagyobb gond nem is ez volt, hanem Gábor nélkülözhetetlen gyógyszerei, melyeket azzal a lezserséggel helyezett a feladott csomagba, hogy ő most az egyszer kényelmesen, egy autóstáskával utazik.
Nem volt idejük sokáig töprengeni. Rohantak az irodába felvetetni a jegyzőkönyvet. Tudatában voltak annak is, hogy a kínai alkalmazott egészen biztosan rosszul beszél angolul, s ha véletlenül mégsem, akkor borzasztó akcentusa van, így ez az egész procedúra irgalmatlan hosszúra nyúlik majd.
Az utolsó pillanatban értek a Kanton felé induló géphez.
Mire megérkeztek a hosszú úttól, a sok tortúrától olyan fáradt volt, hogy a mégoly pazar hotel kényelmét sem volt képes élvezni, nyomasztotta a rájuk váró sok tennivaló.
Vasárnap volt, így nem volt érdemes beutazniuk a városba, mert az üzletek és az irodák zárva voltak. így-jobb híján- a hotelben néztek körül Gábornak pár nyári holmit vásárolni. Még a pekingi reptéren kiderült, hogy a csomagjaik Münchenben rekedtek, s nem reménykedhettek benne, hogy egy-két napon belül utánuk szállítják.
Igen ám, de a „puccos” butikok méregdrága márkás holmikat kínáltak, s nem volt szívük több tízezer forintot kiadni egy Armani vagy Boss ingért. Így maradtak a repülőtér alagsorában lévő kínai üzletek, amelyek kínálata „vetekedett” a hajdani kőbányai kínai piac áruválasztékával, minőségben és méretben egyaránt. Végül Gábornak be kellett érnie egy XXXL-es piros-kék kockás flanel inggel, mely a legnagyobb méretű volt, s mégis több helyen megfeszült magas, kisportolt termetén. De ha már rátaláltak, s feltúrták érte az egész üzletet, mindjárt kettőt is vettek belőle.
Reggel első utuk az utazási irodába vezetett. Szerencsére Mo Lan mindent elintézett, s még a pekingi repteret is hajlandó volt felhívni, s heves szóváltások után elintézte, hogy a csomagjaikat másnapra Langkawira szállítsák.
Ezek után már csak azt a kevés gyógyszert kellett beszerezni, amivel Gábor túléli az elkövetkező pár napot, de ez sem olyan egyszerű Kínában.
Amikor kétezer-kilencben megérkeztek kínai meghívásra, munkavállalói vízummal, regisztrálták őket, dolgozhattak, de egészségügyi biztosításuk nem volt. A cég ezért havonta a fizetésük mellé adott egy összeget, amit felhasználhattak akkor, amikor betegek lettek, vagy gyógyszerre volt szükségük. Ez egyszerűen hangzik, de mégsem az egy olyan embernél, aki rendszeresen szed valamilyen gyógyszert, mert Kínában nem kaphatóak az európai gyógyszerek. A külföldieknek fenntartott egészségügy intézményben felmérték Gábor állapotát, majd a meglévő gyógyszereinek megfelelő hatóanyagú kínai gyógyszert írtak fel neki.
Nagy szerencséjük volt, még megvolt a nyilvántartás, sőt az orvos is, aki átállította Gábort a kínai gyógyszerekre, így egy fél órán belül futárral meghozatták a gyógyszert.

Két órával később már a gépen ülve repültek a felhők felett, ahol az elegáns, színes selyemruhába öltözött maláj stewardess jégtől párás pohárba szolgálta fel a gyümölcslevet, miközben kedvesen arról érdeklődött, hogy melyik országból jöttek.
Amikor landolt a gépünk az aprócska sziget parányi repterén hamisítatlan ázsiai világba csöppentek, attól kezdve, hogy gép lépcsőjéről a betonra léptek, s gyalog besétáltak az épületbe.
A taxisok őrült rohama már ismerős volt, s nehezen, de be tudtak épségben menekülni egyikük- a legélelmesebb- autójába.
A taxi ablakából nézve a települést, amelyen áthaladtak, még mindig nyüzsgő éjszakai élet folyt hangos zene mellett. A zömében nem túl jó állapotú faházak, éttermek, s kocsmák közvetlen az út két oldalán sorakoztak, s a sötétség ellenére jól ki lehetett venni a szeméthalmokat a házak között, s érezhető volt az enyhe bűz a párás, fülledt levegőben.
De mindez homlokegyenest megváltozott amikor begurultak a hotel bejáratán a sorompón túlra.
A Sheraton Hotel szobái hét hektáros esőerdőben sorakoztak, lenyűgöző egzotikus környezetben. Bejelentkeztek a Lobbyban, majd egy elektromos kisautóval elszállítottak őket a szállásukig. A kétszintes, csupa fából készült, maláj típusú házban a szobájuk hatalmas volt, nappalival, hálóval, zuhanyzóval, fürdőkáddal, ( a kádban ejtőzve, nyitott zsalugáternél, éppen a nappaliba lehetett látni) dupla mosdóval és terasszal, melynek korlátján ülve, reggelente mókás és szemtelen makákók (ázsiai hosszú farkú majmocskák) kukucskáltak be, majd amikor meghallották az ajtónyitást, uzsgyi felkapaszkodtak az egyik fa ágára, s pár percen belül ágról-ágra ugrálva már kilométerekkel odébb jártak. Gyakran az ajtó elé kitett szemetes zsákokat is megdézsmálták, még mielőtt a személyzet megérkezett volna takarítani, s csupasz, vöröses bőrű fenekükkel szemtelenül a tiszta törölközőre ültek.
Ébredés után egy kiadós büfé reggeli a csodaszép étteremben, végképp helyrebillentette a lelki egyensúlyukat. A terasz hatalmas nádfoteljaiból ráláttak a tengerre, s az úszómedencére. Körülölelte őket a természet, a hatalmas pálmák, a bambusznádak sora, s a tíz méternél is magasabb egzotikus ősfák...

Az ezt követő tíz nap emlékezetesen szép maradt!
Váltogatták a tenger és medence-parti henyélést a sziget nevezetességeinek megtekintésével.
A fehér homokos tengerpart valóban lenyűgöző volt. A hatalmas szél csiszolta, tengervíz mosta sziklák egy része a parton hevert, némelyek pedig hosszan benyúltak a tengerbe, mintegy mólóként, ha az ember száraz lábbal közelebb akarta hozni a nem túl távoli apró szigeteket, vagy a méltóságteljesen ringatózó hajókat.
Varázslatos vacsorákat költöttek el a Captain Grill teraszán, mely cölöpökön állt, s a tenger fölé nyúlt. Csodálatos érzés volt itt, gyertyafény mellett hallgatni a tenger hullámainak moraját, nézni a naplementét, s az átellenben lévő szigetek fényeit.
Itt is megtalálták kedvenc indiai konyhájukat, s az étterem érdekessége volt, hogy egy hatalmas fa tetejére, az ágak közé építették.

Időközben kiderült az is, hogy tulajdonképpen a szálloda foglyai voltak, A vendégcsalogató a viszonylag olcsó, minden igényt kielégítő öt csillagos szálloda, ahol viszont az élelem többszörös áron kapható, sőt még a víznek is busás ára volt.
Még Kínában, egy amerikai magazinban olvasott arról, hogy Dél-Amerikában és Afrikában a luxusszállók hermetikusan el vannak zárva a helyi lakosságtól. Az európai turista megérkezik a helyszínre, a magas falakkal körbezárt, saját tengerparttal, úszómedencékkel körbevett, minden kényelmet biztosító szállodába, és az üdülés időtartama alatt ki sem teszi a lábát onnan. A szálloda személyzete is figyelmezteti őket, hogy nem biztonságos a falakon túli világ.
Még a környékbeli nevezetességek megtekintését is a szállodában szervezték. Mehettek csoportosan, busszal, vagy bérelt autóval és helybeli sofőrrel, aki az idegenvezetőjük is volt.

Ők egyszer mégis áthágták ezt az íratlan szabályt, s megpróbáltak élelmiszert, vizet és italt vásárolni, hogy ne kelljen minden étkezést az éttermi borsos áron megvásárolni.
Tanulságos volt!

A sorompót nyitó portás, csodálkozó szemeket meresztett rájuk, de természetesen szólni nem mert.
Kietlen, úttalan utakon vágtak neki a kalandnak, egy hatalmas dzsungelben kígyózó keskeny kis földúton.
Eleinte a fullasztó, párás meleg sem zavarta őket, hiszen az esőerdő fái védőn borultak föléjük...
Csak rótták az utat, véget nem érően. Ekkorra már hatalmas vízhólyagok keletkeztek mindkét lábfején, mert talán hiúságból is, meg azért mert nem volt másik és kényelmesebb, azt a papucsot vette fel, melyet előzőleg a szálloda butikjában vásárolt. Széles bőrpántja volt és színes maláj motívumok díszítették, melyeket néhol már a vére pöttyözött. Levenni nem merte, mert nem lehetett tudni, hogy nem csinál-e még nagyobb bajt azzal, hogy valamibe belelép.
Ekkorra már testük minden milliméterén csorgott a verejték, s a ruha csatakos lett rajtuk.
Abban a pillanatban irigyelte az európai havat, majd meghalt egy-két jégkockáért, s imádkozott egy kis hűsítő szellőért, még akár egy kisebbfajta tájfunért is. A páratelt őrült hőség minden energiáját kivette, s az ájulás környékezte... s ekkor, a nem túl távolban, megpillantottak egy házikót, amely étterem lehetett, hiszen az udvarán koszos-rózsaszin műanyag asztalok és székek árválkodtak. Körülöttük az udvaron tyúkok káráltak, s rajtuk kívül egy teremtett lélek sem volt sehol.

Ahogy beljebb haladtak a rozoga faházak között- ez egyébként az a falu lehetett melyet megérkezésükkor a taxiból láttak-megpillantottak egy konténert, mely körül pár nem túl bizalomkeltő külsejű férfi ődöngött. Az ismert rendőrvicc jutott eszébe, amikor három nyelven is megkérdezték, hogy beszélik-e valamelyiket. Természetesen heves fejrázás volt a válasz, de azután mutogatással elég jól elboldogultak és bekísérték őket a bódéba. Természeten a sonkát vagy bármi más felvágottat, kolbászt hírből sem ismerték, és hűtő sem volt. Kenyérből egy-két műanyag zacskóval árválkodott a polcokon, ami nyilvánvalóan tartósított volt. A kínaiak sem esznek kenyeret, feltételezhetően a malájok sem.
Így már csak az ital maradt a reményük, hátha abból feltankolhatnak. Találtak is német dobozos söröket, melyeknek még nem járt le a szavatosságuk, s melyek darabja egy euró volt. (ugyanezt a szállodában hét euróért adták)
Míg ők pakolták a söröket a műanyag zacskóba, a thai férfiak a pultot támasztva némán figyelték őket. Meg sem fordult a fejében, hogy akár ki is rabolhatják őket ezen a kietlen vidéken. Miután fizettek mindegyikük markába nyomtak egy-egy Gössert. Amikor elhagyták a helyiséget, barátságosan integettek utánuk.
Ezalatt valószínűleg híre futott, hogy „fura emberek” tévedtek a faluba, s amint kiléptek a bódé ajtaján nyolc-tíz apró, maszatos, mezítlábas, ferde szemű, bájos arcú gyerek vette körül őket. Mosolygós kíváncsi tekintetek meredtek rájuk. Valamit adni akartak nekik, de nem volt más nálunk csak pénz, így pár yuant nyomtak a markukba. Jó volt látni az örömüket!

Ezután soha többé nem jutott eszünkbe, hogy kettesben kalandozzanak a környéken.

Másnapra autót béreltek helybéli sofőrrel, hogy megnézhessék a sziget nevezetességeit. Voltak kézműves telepen, ahol maláj asszonyok káprázatos virágokat festettek selyem anyagokra. Megnéztek egy állatkertet és egy csodálatos vízesést is, de a legmegkapóbb egy függőhíd volt, amely egyike a világ hat legkülönlegesebb építményeinek!

Hatszáznyolcvanhét méter magasan szinte lebegett ez a kecses híd, mely ugyan a két szomszédos hegyen teraszos kilátóban végződött, de a „testét” mindössze egyetlen nyolcvanhét méter hosszú ferde acéloszlop tartotta, nyolc darab dróthuzallal balanszírozva.
Soha nem gondolta volna, hogy őrült tériszonya ellenére felmegy a hídig, és még rá is mer lépni!
A hídra lépve az ember adrenalin szintje biztosan megemelkedik, érzékelve a lába alatta a szerkezet finom kilengéseit.
A hely másik nevezetessége a világ legnagyobb fesztávú cable car-ja, amely több, mint két kilométer hosszan lebegett a maláj esőerdők felett, szédítő magasságban.
Tiszta időben ellátni róla Thaiföldig.

Hátborzongató élmény, de kihagyhatatlan!!!

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Próza
· Írta: Sutyi
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 26
Regisztrált: 1
Kereső robot: 12
Összes: 39
Jelenlévők:
 · gszabo


Page generated in 0.0434 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz