Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Ahol a nap mindig korábban kel - 17. rész

, 76 olvasás, Sutyi , 0 hozzászólás

Ezerszín

A hírek a Melor nevű tájfun közeledtét jelezték a Csendes-óceán térségére, s Honsu szigetére riasztást adtak ki.
Vasárnapra már V. fokozatúvá erősödött Japánban, a szerdán partokat érő tájfun, melyben a legerősebb széllökések a 324km/h-t is meghaladták.

Ilyen előzményekkel landolt gépük Oszaka repülőterén, de valójában egészen más nyomasztotta őket.
Előző nap, pénteken váltották ki a frissiben készült Visa dombornyomott kártyájukat a kantoni bankban, így ki sem tudták azt próbálni, pedig a bank ügyintézője szerint ezek még kísérleti példányok voltak Kínában.
A repülőtéren az első útjuk a bankautomatákhoz vezetett, s nagyon rövid idő alatt kiderült, hogy minden kísérletük kudarcba fulladt, a tranzakció sikertelen volt.
A lefoglalt szállodai szobájuk ötven kilométerrel távolabb Kyotóban volt.
Segítségre most Kínából sem számíthattak, hiszen az iroda egész hétre kiürült ráadásul a kínai mobiljuk itt más frekvencia révén nem működött.

Kilépve az épületből már sötétedett.
Gábornak az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy nála van az otthoni master card kártyája, s azon talán lehet úgy százezer forint. Már szóba sem jöhetett, hogy Shinskansennal utazzanak tovább, mint ahogyan eredetileg tervezték, hiszen a japán gyorsvonatjegyek árai vetekedtek a repülőjegyével. Az orruk előtt éppen egy buszmegálló táblája jelezte, hogy onnan Kyotóba is indulnak járatok.
Fellélegezhettek, mert a pénzükből futotta két buszjegyre.

A Csendes-óceán éppen rácáfolni látszott a nevére. A hullámok úgy ágaskodtak, mint egy kötőfékét vesztett ló, s hatalmas robajjal csapódtak a parthoz. A kikötőben emberek szorgoskodtak, s az épületek ablakait és ajtóit falapokkal szögelték be, s megerősítették a hajók kikötéseit.
Legalább ezt már biztos menedékből nézték a busz ablakán keresztül, bár a helyzetük korántsem volt rózsásnak mondható.
Pedig milyen ígéretesen indult mindez!

Kétezer kilenc októbere...
Mao Ce-tung hatalomra jutásának kerek, hatvanadik évfordulója. Számukra ez teljesen váratlanul egy hét fizetett szabadságot jelentett, s azt, hogy eljuthatnak a régóta vágyott Japánba.

A busz a Kyoto Subway Station épülete előtt állt meg, melynek aluljáróján keresztül haladva már meg is érkeztek a szállodába.
De nem lélegezhettek fel, ki kellett találniuk hogyan szerezzenek pénzt.

A nyugtalan éjszaka után másnap délelőtt Gábornak egy internet kávézóban sikerült rátalálnia cégük japán kirendeltségére Oszakában.
Délután elérték telefonon a cégvezetőt, de órákba telt mire leinformálták őket, s megkaphattak egy nagyobb összeget, mellyel már biztonságban érezhették magukat.
Gábor egyedül indult el a pénzért, s késő este csuromvizesen esett be szállodai szobájuk ajtaján, még ép bőrrel megúszva a tájfun tombolását.
Félálomban még hallották amint az őrült szél rázza és tépi az ablakok redőnyét, s az esővíz hullámokban csapódik rá, meg-megújuló erővel... de mindez már nem számított!

Kyotó már az első pillanattól elbűvölte és elámította. A város Japán szíve, a turisták paradicsom, történelmileg legfontosabb városa, amely több, mint ezer évig volt főváros. Kammu (tenno) az első császár 794-ben Uda falu közelében választotta ki a helyszínt majdani rezidenciájának, amelyet Heinan-Kyonak, a Béke Fővárosának nevezett el. Ebből származik a Kyotó, amely fővárost jelent. A város teljes mértékben elüt az eddig látott ázsiai városoktól, mert az épületek alacsonyak, emberi léptékűek, sokkal inkább, mint a felhőkarcolókkal teletűzdelt Oszaka. Három-négy szintnél magasabb épületet nem építenek, nem azért mert errefelé gyakoriak a földrengések, hanem mert nem akarják elzárni a kilátást a várost övező hegyekre.
Igaz az is, hogy ez a város egyike azon keveseknek, melyet nem bombáztak le a 2. világháborúban az amerikaiak.

A város mellett található Japán legnagyobb tava, amelynek a vize ivóvíz minőségű, s hiteles források szerint jobb, mint a világ bármely részéről származó palackozott forrásvíz. A város lakosainak száma kb. 1, 6 millió. Feltűnő, hogy az utcák nagyon keskenyek, s a házak sűrűn sorakoznak egymás mellett, egyik-másiknak tenyérnyi kis kertje van, s az épületek földszintjén takaros kis üzletek vannak a járdára kihelyezett örökzöld-és színes növényekkel.

A város elsősorban vallási építészete és gésa kultúrája miatt híres. A látnivalók kiterjedt területen vannak szétszórva. Elfér állítólag több, mint 1000 buddhista templom, 400 síntó szentély, szép kertek, paloták, és megbújik Gion gésa negyede is, ahol ugyan a gésák turisták előtt zárt világába nem kukkanthattak be, de szép templomok és 17. századi machiya faházak között sétálhattak.
Talán leginkább ez utóbbi, a gésa negyed vonzotta, hiszen nem sokkal kiköltözésük előtt látta Arthur Golden világhírű regényéből, az Egy gésa emlékirataiból készült amerikai filmet.
Igaz a regény jórészt fikció, s a filmet is elbúvárosították, de mégis felébresztette benne a kíváncsiságot.
Bár a második világháború előtti gésa negyed képzeletében élő képei nem nagyon idézték vissza a valós képet, mégis varázslatos volt sétálni a szűk kis utcákban nappal és este kivilágítás után... s egy este, egy sötét kapualjban, mintha egy gésát láttak volna elsuhanni. Hogy valódi gésa volt-e? Állítólag a város vezetői fizettek nőknek azért, hogy hétvégenként kimonóba öltözve sétáljanak a városban.

Októberi esős napok követték egymást, amikor gyakran váratlanul cseperészni kezdett az eső. Kedves szokásként a helyiek az üzletek előtti kövezetre, tartókban vendég esernyőket helyeztek ki, melyeket minden járókelő kölcsön vehetett, s használhatott addig, amíg szüksége volt rá, majd a város bármelyik esernyőtartójában hagyhatta.

A következő nap szervezett túrára indultak.
Még Kantonban, az interneten talált egy Viator nevű céget, mely a világ nagyon sok országában hirdetett meg fél-és egynapos buszos túrákat angol nyelvű idegenvezetéssel. A programokat le lehetett foglalni.
Az első ilyen napjukon egy közeli szállodában volt a reggeli gyülekező, s busszal indultunk a környék egyik nevezetességéhez a több, mint 400 éves Himeji Castle-hoz.
A kastély a mindenkori sógun birodalma volt.
Tokugawa sógun építette 1603-ban, s arról volt nevezetes, hogy a padlója, ha ráléptek, fülemüle hangot adott.

A legenda szerint a sógun félt a betörőktől, ezért készíttette ezt a különleges padlót, amelynél a fa elemeket alulról fémkapcsokkal kapcsolták össze, de a szerkezet hatásmechanizmusát a mai napig nem tudták megfejteni. Az épületet kívülről csodálatosan szép faragások díszítették, de belülről eléggé puritán volt. Az egyes helyiségek falán festmények, amelyeket általában vizes alapú festékkel festettek, és növényeket ábrázoltak, portré sehol nem volt. Fűtés annak idején, míg volt élet a kastélyban nem létezett, s a hideg időjárás beköszöntével a ruházattal védekeztek a hideg ellen, pl. a kimonóval, amely általában három méter széles, s hat méter hosszú anyagból állt, s amelyet háromszor tekertek maguk köré, de sokszor még alá is öltöztek.
A kastély hetven hektáros parkban fekszik meseszép természeti környezetben, kertekkel, tavakkal övezve.
A parkban, megközelíthetetlenül, egy tó partján állt a Golden Pavilon, amelynek arany színűre festett falai még a borús idő ellenére is szinte fényt árasztottak.

A túrát az Imperial Palace-ban fejezték be, amely szintén fából készült, csodálatos faragott kapukkal és homlokzatokkal, s az épülettel, ahol a császárokat megkoronázták. Japánban az időszámítás szintén nem európai (mivel nálunk is ez a keresztény valláshoz kötött), de nem is buddhista, mint Thailandon, hanem az utolsó császár trónra lépésétől számított, így éppen a 18. évet írták.

Hazafelé-mivel minden alkalommal a Kyotó Subwai Station aluljáróján kellett átkelniük- betértek kedvenc éttermükbe vacsorázni.
A barátságos kicsi éttermet már az első napon felfedezték az aluljáróban sétálva, mert a hatalmas üvegfelület belátást engedett a helyiség egészére. Nap, mint nap láttak bámészkodókat, akik az üvegen keresztül láthatták az étterem geometriai középpontjába helyezett forró, rozsdamentes acél pultot, amelyen a kínai séf két lapát segítségével boszorkányos ügyességgel formázta és sütötte készre a mindenféle finomsággal (párolt zöldségekkel, rákokkal töltött) lepényeket.
A klasszikus asztalokon és a pult melletti helyeken az étteremben privát tatami szobákat is elhelyeztek. A tatami egy szőnyegfajta, amit rizsszalmából és puha csuhéból fonnak. Ezekre a helyekre csak papucsokban lehetett belépni, amit az étteremben biztosítottak.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Próza
· Írta: Sutyi
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 27
Regisztrált: 1
Kereső robot: 13
Összes: 41
Jelenlévők:
 · gszabo


Page generated in 0.044 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz