Sötétből sejlik a
Sápadt fénysugár.
Erőlködik a Nap.
Közelít a tavasz.
Szembe jön elénk.
Föld méhében
Duzzad a mag,
S a gyököcskék kusza, fura
Lassú táncot lejtenek.
Bomolnak a bimbók,
Rügyek, és a falevelek.
Ilyentájt az
Ember olykor
Elmereng:
Mi történik
Ez újabb tavaszban...
Vajon megújul e
Végre Hunnia?
Elpusztít e minket
világunk vad vírusa?
Legyőzi e ismét
egy új tavasz rítusa?
Már csak ebben bízhatunk
újra, és újra.
Lehányt falú WC-ben,
Düledező kocsma mellett,
Miért szülnek magzatot?
Mire még?
A teste lila,
A szája kék.
Az éhségtől ordít
Az ivadék.
A kőről felkapják
Rongybatekert testét,
Hogy szemétbe dobják,
Vagy, hogy eltemessék.
Ebből a véres,
Mocskos kupacból
Hogyan fejlődik tovább
Az emberiség?
De a világ
Folyton folyvást forog,
Megújulni kényszerül.
Mi is ezt érezzük
Valahol legbelül.
S ha azt akarjuk,
Mi is, és
Az ég is,
Tavasz jön mégis.
S Földünk vágtat tovább
Napkörüli útján,
A gravitáció pórázán,
egy fekete lyuk felé,
hol örök a létezés,
s mindig megmarad
az emlékezés,
az örökös reménykedés.
Megjegyzés: 2021. tavaszán...