Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Egy testképzavaros vallomása

, 120 olvasás, ferenczvicus , 0 hozzászólás

Ezek vagyunk

Legszívesebben letépném az összes tükröt. Téglával zúznám szét kíméletlen „arcukat”.
Az ellenségem mind.
Amerre csak megyek, a lakásban, a munkahelyemen, akár az utcán a kirakat üvege, mindegyik mintha támadólag vizslatna engem. Sziszegő kígyóként nézegetnek, várnak, sőt.. mágikus erővel csábítanak, hogy megnézzem magam. Újra és újra.
Higgyék el, rémes dolog! Rabja vagyok a testemnek, a kinézetemnek, a külsőmnek. Minap megszámoltam, egy nap körülbelül harmincötször kell megnéznem magam, kényszeresen. Tudom, függőség, hogyne tudnám. Ne hogy azt képzeljék, hogy nem láttak már orvosok, ó, dehogynem. Már épp elégszer az elmúlt harminchárom évem alatt.
Mikor is kezdődött? Körülbelül általános iskola alsó tagozatában. Még mindig pontosan emlékszem az első nyomorúságos pillanatokra, amikor nem olyannak láttam magam, mint a többieket. A csodaszép szőke királylányok, a csili vili kis ruhácskájukban, a gesztenyebarna fonott copfot viselő „ Pocahontasok”, istenem, hogy irigyeltem őket!
Mert hát nekem nem jutott ebből a bájosságból. Miss Röfi lehettem volna inkább, akit nap, mint nap gúnyoltak az iskolában, a testnevelés óra maga volt a megszégyenülés. Az ördögi kör bezárult, ebből nem lehetett szabadulni. Kamaszkoromig még legalább harminc kilót híztam, így a nyolcadik osztályt körülbelül hetven kilósan zártam. Barátságokról beszélni sem lehetett, magányos időszak volt, és az is maradt. Talán tizenhat évesen fordult a kocka, és kezdődött meg az önsanyargatásos időszak, szerelmes lettem.
És mint tudjuk, ez bizony nagy motiváció. Mindent megtettem, hogy ne hízzak tovább, és hogy lefogyjak. Eleinte persze nem volt könnyű, folyton éhes voltam. Egy osztálytársam illegális fogyasztószerekhez juttatott, így az anyagcserém gyorsításával látványos eredményt tudtam elérni. Azt a határtalan örömöt el sem tudják képzelni.
Végre azt láttam a tükörben, amit mindig is látni akartam. Kiélesedtek a vonásaim, végre megjelent az állam vonala, eltűnt a malacarc, volt ádámcsutkám is a háj alatt, ki hitte volna? A rendszeres testedzés visszaadta az alakomat. Mily érdekes, embereket fedeztem fel magam körül. Úgy érettségizem le, hogy voltak barátaim, észrevettek a többiek, emberszámba vettek. Meghallották a szavam, és odafigyeltek rám.
Csodás érzés volt, sosem akartam elveszíteni. A szerelem is rám talált, és lubickoltam a boldogságban. Tudtam, hogy ez a siker a súlycsökkenésemnek köszönhető. Rettegni kezdtem, hogy elmúlik ez az állapot, így erőteljesen koncentráltam arra, hogy a súlyom egy dekával se gyarapodjon. Hihetetlen önfegyelem kellett, és bizonyos fokú megszállottság. Szerelmes voltam a súlyomba, a látványba és az érzésbe, amelyet ez a változás váltott ki. Kapaszkodtam ebbe, szükségem volt rá. Így aztán egyre kevesebbet ettem. Akárhányszor a tükörbe néztem, vizslattam magam, hogy tartom e a formám, nem változtam e negatív irányba. Állandóan kellett az önigazolás. Továbbra is edzettem, és bár a főiskola nagy kihívásokat hozott, a tanulás némiképp elterelte a figyelmem, de amikor másodévben egy záróvizsga után a mérlegre álltam, és két kilóval többet mutatott, mint amennyit azelőtt, szörnyen megrémültem.
Valahogy akkoriban a szerelemben sem volt szerencsém, azonnal összefüggést véltem felfedezni a dolgok között. Drasztikus fogyókúrába kezdtem, és fogytam. Nem ettem, edzettem, felkutattam minden létező fogyasztó készítményt, hashajtókat használtam, és néha még hányattam is magam.
Gyenge voltam, mint a harmat. Azt hiszem ekkor kerültem először kórházba. Húsz éves voltam, és talán negyven kiló, amely a százhetven centi magasságomhoz képest gyatra testtömeg index. Pszichológusok foglalkoztak velem, akkor találkoztam először az anorexia nervosa diagnózissal, és magával a ténnyel, hogy testképzavarom van… Számomra a tükör mindig torz. Minden tükör. Ez számtalanszor beigazolódott.
A pszichiátriai intézetben az egyik kezelőhelyiségben volt egy állótükör, közvetlenül az ajtó mellett. Vele szemben pedig egy digitális mérleg. Láttam a számokat a mérleg kijelzőjén, fel is fogtam, hogy az a szám valószerűtlenül kevés. Mégis amikor a tükörbe néztem, mintha nem magamat láttam volna. Ott álltam leszegett fejjel, nem mertem felnézni. El sem tudják képzelni milyen bénító érzés ez.
Minden porcikámon láttam a (képzelt) súlyfelesleget, hogy széles a csípőm, kezd hurkásodni a derekam, a hasamról ne is beszéljünk. A karomon lógott a bőr, és már láttam megjelenni a tokám első redőit is. Striák, szemölcsök, anyajegyek. Édes istenem, olyan rondának láttam azt a nőt a tükörben, hányni tudtam volna tőle. Egy falatot sem bírtam legyűrni a torkomon, folyamatosan ez lebegett a szemem előtt. A kép a tükörben… És már öklendeztem is, minden aprócska morzsa csak forgott a számban, és ha lehetett inkább kiköptem. Infúziót kaptam, multivitamin készítményeket, étvágyjavító szereket, roboráló energiaitalokat, turmixokat, tápszereket. Valahol a tudatom legmélyén tisztában voltam vele, hogy meghalok, ha ezt így folytatom, és nem akartam meghalni… még nem.
Így hát összeszedtem magam. A pszichiátriai gyógyszerek hatására talán egy kicsit néha, egy egy röpke pillanatra megláthattam a valóságot a tükörben, és akkor megrettentem. A valóság iszonytató volt. Alsóneműben állni a tükörképemmel szemben maga volt a pokol. Egy horrorfilm szereplője is lehettem volna, csont és bőr. Döntöttem. Végül lassan gyarapodni kezdtem. Lediplomáztam, és elkezdtem dolgozni, három éve van párkapcsolatom is. Esküvőre készülünk, de érzem, hogy ettől a kórságtól nem fogok szabadulni sosem. Lakat alá zárt démon, mely csak a megfelelő gyenge pillanatra vár. Mindig rabja leszek a súlyomnak, a kinézetemnek. Egy örökké tartó börtön, a téveszméim börtöne. A tükör az ellenségem, akkor is, ha a képzeletemet támasztja alá és akkor is, ha a valóságot mutatja. Legszívesebben összetörném mindet.
A tükör az ellenségem…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Próza
· Írta: ferenczvicus
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 20
Regisztrált: 1
Kereső robot: 14
Összes: 35
Jelenlévők:
 · Zobri


Page generated in 0.0447 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz