Navigáció


RSS: összes ·




Szonettkoszorú: A rettegés koszorúja

, 34 olvasás, AmenWall , 0 hozzászólás

Ezek vagyunk

I

Így halnak meg e szép korban az emberek,
leélvén az életük pókerarccal játszva,
mintha nem lett volna más, mint egy kártya-játszma,
pedig körülöttük világok rengenek.

Céltalanul rohangásznak és zsebelnek
ostoba, semmilyen örömök között hosszan
üldögélnek egykedvűen jóban és rosszban,
nem tépik őket kételyek és keservek

s rettegések sem. Egyszerű, világi gondok
ködében tekeregnek e fojtott bolondok,
majd végül bevarrt szemű, állott közönnyel,

tompultan fontolgatják, mi a helyes lépték,
ha a halál suttogja: „Most már köszönj el” -
életük valódi rettegés nélkül élték.

II

Életük valódi rettegés nélkül élték,
persze félnek néha sok kicsinyes okból,
de mi mást is várhatnánk az olyanoktól,
akik a részeg mámort katarzisnak vélték?

Betonnal körülölelve, légüres térben
hadakoznak élénk-fakó világukban,
mely szertehull, ha a rettegés rábukkan
lelkükre fekete fényben s úszva a vérben.

Akár szűz vas a kovács kalapácsa alatt,
vagy kisgyerek, ha belé dühödt kutya harap
tehetetlen-némán sikoltoznak, miért épp

ők érdemelték ki e borzalom-tengert,
melyet elmondani is képtelenek, mert
csak félelemre van – rettegésre nincs mérték.

III

Csak félelemre van – rettegésre nincs mérték,
a szíved talán a megnyugvás ölén ring,
de elég, ha egyetlen cseppje megérint,
és minden elégedettség, biztonság, érték

megroppan. Hatalmuktól eloldva elvesznek,
vagy tán pislákolva elveszni látszanak,
ha a rettegés karmai eljátszanak
veled, anyagát rontva álarcnak, jelmeznek,

mely primitív valódat kutatóktól bújtat.
Nem állhatsz meg előtte, csak kitisztult fejjel,
tudomásul véve, hogy mély csendjét, mely fújtat

suttogva, majd hörögve, és hatalmát, mellyel
incselkedni magam is csak ritkán merek,
nem határolhatják sem idők, sem terek.

IV

Nem határolhatják sem idők, sem terek,
ahogy a vihart sem, amely lesben áll folyton
és egy szavára a villámok az égbolton
rohannak és forrnak, mint szórt ütőerek.

Az eget a használt, fáradt vér kékjére
mélyíti és haragos igéi ömölnek
alá, ahonnan a halálra rémült földek
reszketése csapódik gőgös vértjére.

Csak bámuljuk, hogy a felhők szeme résre
hogyan szűkül még a nagy, mennydörgő morajlás
előtt villám-erdőket könnyekként rengve, és

e fákat hasító, hegyet döntő robajlás
válaszaként mellünkbe költöző rettegés
súlyos és örök, mint Isten keresése.

V

Súlyos és örök, mint Isten keresése,
melyben utunkat állja milliónyi törvény
újra és újra az akaratunkon törvén
s nincs már másunk, mint az imánk remegése,

mely ritka és tépett, mert nem hívja elő,
csak a rettegés és a feszítő fájdalom
s a leginkább magam is éppen ezt fájlalom:
ki teszi örömben s ha teljes az erő?

Éljük bár kívül-belül e földi poklot,
nem jönnek el kerubok és csipkebokrok
hogy így szólhassunk: „Irányt adott ez égi jel! ”,

a mi nevünk nem Mózes és nem Ezékiel,
nem visz se angyalszárny, se aranycsónak, se híd,
mennyei útmutatás minekünk nem segít.

VI

Mennyei útmutatás minekünk nem segít
a rettegés elébe lépnünk szilárdan,
nem reszketve többé, félig kővé váltan,
csak állhatjuk egyre hidegét s gyötréseit,

testünk magzat-pózba hajlítva retteghetünk,
mint sírkőtől a virág vagy késtől a szív,
mint huroktól a nyak vagy saroktól az ív,
mint katicabogár, melyet szeleknek vetünk,

mint csecsemő, ha markolásszák a vének,
mint süketnéma bolond a villámlásban,
mint hűséges szerető akárki másban

s ha suttogva csendül a rettegő ének,
csak hamuval tömhetjük füleink réseit,
hogy ne halljuk dalát és rímtelen verseit.

VII

Hogy ne halljuk dalát és rímtelen verseit,
magunknak kell költeményeket költenünk
s szívünkből tegyük, hogy így szóljanak nekünk:
Ilyen szép dalt nem vitt még szél és tenger se vitt”.

és daloljunk és daloljunk, csapjunk nagy ricsajt,
vagy legyünk némák, mint gégerákos öreg,
majd veszítsük eszünk, mint sodródó tömeg,
melyet e világra csak a ködös semmi csalt.

Célunk öröm s a rettegés feledése,
ne fogjuk fel a vermet, melyben fogva vagyunk
s melyet alattunk szüntelen mélyebbre ásnak,

és ne nézzünk szemébe soha senki másnak,
hogy szivárvány-tükrében ne láthassuk magunk
vacogásra hajlani s zord nevetésre.

VIII

Vacogásra hajlani s zord nevetésre –
ekképp látni a festő kedvét, ha az ecset
a kezében némán siklik s tovább nem fecseg,
így lesz a bálból a szívek temetése,

így hullik elő darabokban a magzat,
így lesz a selyemből fűrészlap s durva ráspoly,
így lesz végül menedék minden alkotásból,
s életünk kastélyához erős talapzat.

A legszörnyűbb képben is reményünk ragyog,
félelmünk veszejtjük el vitatott tettekben,
eltemetett iszonytól lelkünk már nem retten,

kitárul egyszer a békesség meleg szárnya
s tollával nőtt óvással ránk borul, ahogy
a rettegés nagy terhe a nyakunkra szállna.

IX

A rettegés nagy terhe a nyakunkra szállna
hegynyi kéjjel, haraggal s nem várna jelre,
fekete ostorral tépne minket, verne
kímélet nélkül, törékeny voltunk sem szánva.

Mélyek volnának sebeink s könnyes a vérünk,
mellünkre ülne s tüdőnket eltört bordánk
fúrná és szaggatná, ha egyedül volnánk,
de nem vagyunk azok, ha kimondjuk: nem félünk!

Lappangva s éhes, buja vággyal remeg, mert
mi vagyunk az öröme, mi vagyunk az álma,
szemében mindannyiunk egy-egy el nem nyert

jutalom. A végső háborúra készen még
nem állunk, de amíg tart a hosszú készenlét,
lehet-e dölyfös úr rajtunk fémből vert járma?

X

Lehet-e dölyfös úr rajtunk fémből vert járma,
mely holt szobrunk öntőformájába szorít
s kőtornyának tövéből nőve elborít
hűen nyargaló árnyunkat felfaló árnya?

Ha a Napnak csak félhold-sarlós glóriája
marad látható az oszlop feje mögül
és belül hideg falán rút mámor örül,
vajon hihetjük még, hogy nincs minden hiába?

Amikor tűk és szögek fémje él bennem
sok emlékként, melyek közt egyik sem kellemes
emlék s amikor száraz félelmében nem

hullat könnyet az esőfelhőtől nedves ég,
megóv-e a művészet szikrázó szelleme s
megnyugtathatnak vajon tarka-barka mesék?

XI

Megnyugtathatnak vajon tarka-barka mesék,
ha bezárult a könyv s vacognak a fogak?
Ó, csak nézz az éji égre, csillaglovak
alkotják fenn robogva a Tejút ménesét.

Összeolvadó fényük végtelen sok csóva,
a világon által nagy tüzekként mennek,
és lángjuk ereje úgy oldódik benned,
mint a tenger ringó vízében saját sója.

Légy te is olyan, aki semmit sem feled.
Emlékezz, mily gőggel vetett téged verembe
s mikor készülsz, hogy mérgeddel szúrjad majd szembe,

Oly áldás a bátorság, mint a sebnek a jód.
Ha megveted hatalmát és imádod a jót,
a százarcú rettegés hiába remeg.

XII

A százarcú rettegés hiába remeg,
így tébolyban úszik, kövön tiporva rombol,
hideg éjből, szurokból, halálból s koromból
kovácsolt trónja ezer irányban reped.

Kapukat ver, dühöt röpít, rácsot szaggat,
annyira vinné már, akit a halál elvét,
eltörné a csontjait, feltépné a mellét,
egyre több átkot köp és egyre rosszabbat.

Valaha ő volt az őrület s az iszony,
színe volt éjszaka, elszáradt vér és ében,
oktalan hatalma maga volt a pőreség,

de közönséges, feltárt meztelenségében
már csupán egy eltévedt árnyék, és bizony
be kell látnod, hogy árnyaktól félned dőreség.

XIII

Be kell látnod, hogy árnyaktól félned dőreség,
mert széthullnak ők, ha bekúsznak a fénybe,
a foszlányok pedig dideregve, félve
keresgélik egymást, mint kedves a kedvesét.

Az árnyaknál mélyebbre rejtett és sötétebb
a rossz szándék, mely mások szeméből néz rád,
seregei irigyek, falánkok, véznák,
vihogván hatalmát a láncnak és kötélnek.

A legcsúfabb, mit lélek a lélekben meglelt:
a gonoszság, mely süketen, némán mered
s mely csak az emberi szív mocskában terem meg,

és gyűlöletéből nem alkuszik, nem enged,
ezért kérlellek téged, vigyázd hát az embert,
ha félnivalód csak az embertől lehet.

XIV

Ha félnivalód csak az embertől lehet,
figyeld az apád kezét, mert még hátba szúrhat.
Átkodat talán gyermeked mondja az Úrnak
s hűtlen asszonyod árulja el a neved,

mert eszét vették a csillogó karátok.
Testvéred fegyvert tán holnap ellened ragad
s megtörténhet még az is, hogy – hiába tagad –
mocskos szóval bánt meg a legjobb barátod.

E világ kölykei képmutatók s aljasok,
hamisan csendül minden valaha szent szólam,
aki szerelmet vallva nyert, az nem szeret

igazán s gyűlölködő, csont sovány farkasok
vérszomjas vigyora bújik meg a jó szóban –
így halnak meg e szép korban az emberek.

Mesterszonett

Így halnak meg e szép korban az emberek,
életük valódi rettegés nélkül élték.
Csak félelemre van – rettegésre nincs mérték,
nem határolhatják sem idők, sem terek.

Súlyos és örök, mint Isten keresése.
Mennyei útmutatás minekünk nem segít,
hogy ne halljuk dalát és rímtelen verseit
vacogásra hajlani s zord nevetésre.

A rettegés nagy terhe a nyakunkra szállna:
lehet-e dölyfös úr rajtunk fémből vert járma?
Megnyugtathatnak vajon tarka-barka mesék?

A százarcú rettegés hiába remeg,
be kell látnod, hogy árnyaktól félned dőreség,
ha félnivalód csak az embertől lehet.



Megjegyzés: 2003.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Szonettkoszorú
· Írta: AmenWall
· Jóváhagyta: Syringa


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 19
Regisztrált: 1
Kereső robot: 20
Összes: 40
Jelenlévők:
 · hegeanna


Page generated in 0.0447 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz