Navigáció


RSS: összes ·




Regény: A magisztrát (részlet)

, 87 olvasás, Sanus , 4 hozzászólás

Fantasy

– Viszlát, Mr. Royce! Jó utat! – mondta Darrell, azzal belelökte a hullát a folyóba. A férfi testén úgy feszült körben az átnedvesedő halványkék ing, akár egy buborék, majd szép lassan hömpölygött végig az apró folyóágon. Darrell feszült figyelemmel kísérte a holttestet, nehogy az fennakadjon egy sziklán valahol. Szerencsére Mr. Royce együttműködőbbnek bizonyult holtában, mint életében, úgyhogy szépen himbálódzott végig a sodrással, míg el nem tűnt Darrell szeme elől. Valahol, pár kilométerrel lejjebb ez a kis folyóág beletorkollik majd az Amazonasba, de talán addigra megtalálja egy jaguár, és már ennyire sem lesz felismerhető.
Nem mintha egyszerű dolga lenne annak, aki azonosítani akarja: ezek az erdők amúgy is tele vannak orvvadászokkal, meg azokkal, akik titkon próbálnak pálmaültetvényeket telepíteni az őserdő leégetett részeire. Mire rájönnek, hogy a hulla a világ másik feléről került ide, már úgysem fog számítani senkinek. A helyi törzsek főleg nem fognak egy kósza hullával foglalkozni. Valószínűleg ennél akad nagyobb problémájuk, mondjuk, hogy melyik istenüknek mutassanak be véráldozatot.
Mr. Royce egyébként sem örvendett túl nagy népszerűségnek. Több ellensége volt, mint barátja, a felesége már legalább tíz éve elhagyta, a gyerekei valószínűleg akkor sem ismernék fel, ha bekopogtatna hozzájuk. Darrell ennél többet nem tudott a személyes életéről, de nem is volt szükséges. Nem az ő dolga. Mr. Royce pénzelte a kutatást, ami igyekezett megdönthetetlen bizonyítékot találni az eddig fel nem fedezett erőtérre. El kellett tenni az útból. Ennyi volt a feladat.
Megindult a folyó partján lefelé. A magas fák sűrű koronája között koránkelő madarak csiripeltek elhaló hanggal. A parttól pár méterre meglátott egy kidőlt fát, melyet vastag moharéteg lepett el, és úgy hevert ott, mintha csak ülőhelyet kínálna neki. Odabaktatott, vigyázva, nehogy a part omladozó fövenyébe süppedjen, majd lehuppant, arcát a folyó torkolatának irányába fordítva. Épp kelt fel a nap. Az időeltolódás áldása. Bárhol is járt épp a sötét éjszakában vagy a mindent beterítő, éles napsugarak alatt, csak egy térugrás választotta el attól, hogy a nap bármelyik pillanatában átélje a napkeltét vagy a napnyugtát. Ezekért volt csak érdemes élni.
A válla a szíve ritmusára lüktetett, egyre fájdalmasabban. Tudta, hogy foglalkoznia kell vele, de nehezen vette rá magát. Lepillantott az ingére. A vér nagy, sötét foltot ütött rajta. Hát, ez sem fog kijönni belőle. A seb környékén a rojtos szakadás beletapadt a sebébe. Elfintorodott. Leakasztotta a nyakából a polaroid fényképezőt, és letette maga mellé a fatörzsre. Lecsatolta az övét, majd az ölébe fektette, a tőrével együtt. Kigombolta az ingét, majd kihúzta a vérbe tapadt szövetet. A fájdalomtól ökölbe szorult a keze, és a combjára csapott. Bele sem akart gondolni abba, hogy ha már ez ennyire fájt, mi lesz utána.
A zsebéből előkotorta a sebfertőtlenítő port. Rettenetesen fáradt volt, úgyhogy valamilyen szinten hálás lehetett a fájdalomnak, hogy ébren tartja. Még az újságíró hátra van, gondolta bosszúsan. Mr. Helel nem volt túl optimista ezekkel az emberekkel kapcsolatban, de Darrell valahol azért reménykedett, hogy nem bonyolódnak ilyen ostobaságba. Mikor elkezdték kutatni az erőteret, még közel sem tűnt akkora kockázatnak, mint most. Eleinte csak az a röhejes vitalitásmérő létezett, ami az átlagemberek között is inkább nevetség tárgya volt csak, mint különleges felfedezés. Rengeteg átjáró nyílt a Föld és a Quondam között, ami bármikor azzal fenyegetett, hogy a kutatás hirtelen belelendül, Mr. Helel pedig ezt nem hagyhatta. Az emberiségnek még fogalma sem volt a féreglyukak működéséről sem, de egy ilyen kutatás mindent megváltoztathat. Nem akarta megkockáztatni, hogy az emberek rájöjjenek erre a tudásra. Ahogy ő mondta, nem álltak készen rá, bár Darrell úgy vélte, sosem fognak.
Mikor először látogatták meg őket Mr. Helellel, igyekezett a lehető legerősebb benyomást tenni rájuk, de ennek ellenére az a firkász csak le akart hozni egy cikket a tanulmányról. Az emberek becsvágya mindig előrébb jár az eszüknél, a piszkos munka meg persze Darrellre maradt.
Elővette az öngyújtóját is, a tőr pengéjén futtatva a lángot majdnem fél percen át. Felvette az övet az öléből, félbehajtotta, és ráharapott. Bal keze ujjaival kitapogatta a sebet, majd belenyúlt. Fogai összezárultak a bőrövön, érezte, amint belemélyednek. A még meleg pengével a sebbe nyúlt, és kipiszkálta a lövedéket. Egészen biztos volt benne, hogy átharapta az övet. A golyó a földre hullott, el is tűnt a lábainál kanyargó növények sokasága között. Beleszórta a sebbe a fertőtlenítőt. Úgy hatott rá, mintha a fájdalom csontig rágta volna magát a testében. Még erősebben harapott az övbe, tompa üvöltést hallatva összezárt ajkai közül. Egy másik zsebből kötszer kotort elő remegő kézzel, és óvatosan elhelyezte a seben. A fájdalomtól elzsibbadt karját tornáztatta, majd felállt. Nincs vesztegetni való ideje.
A nap baracksárga és magnóliaszín fényeket vetített a szürke tömegként áramló vízre. Az erdő is szürkés köntösbe burkolózott, csak ott bukkant ki alóla, ahová elértek a még alacsonyan kúszó napsugarak. Megindult a part vonalában, mert hallotta, hogy valahol lejjebb egy kis zúgó lehet, amely halk morajlással tudatta jelenlétét. Hamar meg is találta: valóban kicsi volt, de egy kis töltődésre talán pont elegendő.
Az ember régen elfelejtette, mekkora összefüggés van a világ és közte. A vallások emberközpontú szemlélete eltörölte a kapcsolatot az emberiség és az őt körülvevő források között. Darrell végigsimított minden útjába kerülő fát, ujjai alatt finoman váltakozott az érdes kéreg és a puha, nedves moha.
Leóvatoskodott a partra, kinyújtott kezét az apró zúgó csobogó vizébe dugta. Megkönnyebbült mosolyt csalt az arcára az érzés, ahogy az ujjai között zubogott a víz. Minden ember közel áll az egyik elemhez a négyből. Ő maga a tűzzel tudott azonosulni, valósággal megbabonázta a lángok lobogása. Leghatékonyabban mégis a szélből és a vízből vette fel az energiát, amire szüksége volt. Remélte, hogy egyszer majd olyan tökéletes viszi ezt véghez, mint Mr. Helel, aki eggyé vált ezekkel a forrásokkal, és nem szorult rá, hogy felvegye őket.
Darrell ekkor neszt hallott maga mögül. Apró, finom nesz volt csupán, mint egy talp, ami épp óvatosan elhelyezkedik az alatta elterülő tőzegben. Darrell lassan felállt. Hátrafordult. A fák és bokrok sűrűjében meglátta a pirossal szegélyezett szemű, alacsony őslakost. Orrát hosszú, vékony pálca döfte át, és gyanakvó tekintettel méregette őt. Mögötte két másik alak is látszott, akik nem győzték nyújtogatni a nyakukat, hogy jobban lássanak.
– Hello – mondta Darrell félszegen, majd megeresztett feléjük egy vigyort. Úgy rándultak össze, akár az ideges csirkék, meregették a szemüket, és a három fej bizonytalanul követte Darrell mozgását. – Hagytam nektek egy ajándékot a kidőlt fán. Hátha megtaláljátok vele az isteneiteket.
Valószínűbb, hogy oltárt emelnek a polaroid gépnek, főleg, miután kijön belőle egy fénykép. Neki viszont több szüksége nem volt rá. A firkász az utolsó. Nem akarta megvárni, hogy végleg ellenségnek bélyegezzék, így inkább nyitott egy átjárót maga előtt. Amúgy is tanácsos volt mihamarabb lezárni ezt a történetet, hogy aztán pihentethesse a sérült vállát. Keze aprót rándult, majd reszketve megnyílt előtte egy átjáró. Még visszanézett az apró, kreol őslakosokra, meg a pirossal kidekorált arcukra, majd a napfényes amazóniai reggelből átlépett egy bűzlő város éjszakájába.
A sosem alvó város fényei bíborvörös derengést vontak a horizont fölé. Itt mindig volt mozgás, még ha visszafogottabban is, mint napközben. Emberek indultak dolgozni, hogy
még a reggel fényei előtt munkába érjenek, mások pedig épp most araszoltak hazafelé.
Kigombolta inge legfelső gombját és megigazította a mellén keresztben futó hevedert, hogy ne vágja ennyire a fájó sebét. Végig tapogatta az övét is, meg van minden. Ideje indulni.
Egy omladozó homlokzatú, emeltes bérház előtt állt. Hagyott magának pár másodpercet, míg végre minden idegszálát kisimíthatta képzeletben, és megindult felfelé a ház lépcsőjén.
Egyszer járt itt csupán, Mr. Helellel, de tudta, hányat lépett, míg a megfelelő emeltre ért. Emlékezett a repedt kaspóra, ami a lépcsőházban lógott, és sután himbálódzni kezdett minden enyhe szellőre, amit belehelt a nyári éjszaka. Kezével finoman megfogta és megállította a ritmikus himbálódzását, nehogy az elhaladtával keltett légáramlások a falhoz koccintsák.
Kopott, sötétzöld ajtók sorakoztak egymás mellett. Szinte mind egyforma volt, mégis, amint elhaladt előtte, látva az ajtón csüngő, fénye vesztett hatos számot, azonnal megtorpant, és hátralépett egyet.
A lépcsőház csöndes volt, csak a vacak ablakok közt befütyülő szél hallatszott. Darrell óvatosan közelebb lépett az ajtóhoz – bentről mintha apró neszeket hallott volna, de nem volt teljesen biztos benne. Késlekedni azonban nincs idő.
Egész közel állt az ajtóhoz, érezte a fa dohos szagát. Tenyerét a zár elé tartotta és minden erejével azon volt, hogy egyenletesen és halkan vigye véghez, amit akart. Lassan fújta ki a levegőt és ezzel egyidejűleg érezte, amint a tenyere egyre jobban felhevül. Az energiahullámok lassan elmozgatták a zár belsejét. Megtalálták a legérzékenyebb hengercsapokat, amiket a leggyakrabban mozdított el az ajtót nyitó kulcs. A zárt ekkor halkan pattant egyet, majd az ajtó nyelve is finoman visszahúzódott egy pillanatra. Ezt bizonyára meghallották bent is, most már sietni kell. Darrell teste megfeszült, majd a vállával belökte az ajtót.
A kis koszos szobában épp az ajtóval szemközt egy nyitott ablak alatt állt egy íróasztal. Egy kis asztali lámpa borította fénybe a rajta elhelyezkedő papírokat, ami felé egy alak görnyedt. A hirtelen huzat felborzolta a lapok széleit, az alak pedig – egy keskeny, szikár férfialak – ösztönösen utánuk kapott, majd csak ezután pillantott fel ijedten a belépő Darrellre. Halovány arcából kifutott a maradék vér is.
– Ki maga? – hebegte. – Mit akar itt?!
Darrell határozott léptekkel megindult felé, hátralendülő bal kezével pedig belökte maga mögött az ajtót.
– Tudom ki vagy! Te voltál azzal az öltönyössel! – hadarta elfúló hangon.
– Az az öltönyös megmondta, hogy mit írj a lapnak. Mégsem azt közölted, amit ő jóváhagyott – mondta Darrell színtelen hangon. A teljes figyelmét a férfira összpontosította.
– De azt nem lehetett úgy. Azt nem engedték volna, hiszen az a tények meghamisítása! A karrierem végét is jelenthetné!
– Mégis ki tudná, hogy hamisított információ? – nevetett Darrell lekezelően.
– Mindenki, akivel együtt dolgoztam rajta – köpte oda önérzetesen a szikár fickó. – Mr. Royce, Dr. Miller, Dr. Allan, Derrick, mindenki!
Darrell összeszorította az ajkait, lekicsinylően pillantott erre a fickóra. Ennél még ő is okosabbnak hitte. Beletúrt a farzsebébe, és előhúzott onnan egy köteg fényképet.
– Szóval, volt egyszer egy… Dr… - megfordított egy fényképet, hogy elolvashassa a hátoldaláról a macskakaparást. – Dr. Allan.
A képet sután az asztalra dobta. A férfi lepillantott rá, de mintha föl sem fogta volna igazán, mit is lát. Darrell közben folytatta.
– Derrick Stewart. Dr. Ambrose Miller. John Royce. – minden egyes elhangzott név után ledobott egy újabb és újabb fényképet a kupacba. A szikár férfi föléjük hajolt. Darrell látta, amint a fickó szeme elkerekedik és felgyorsul a légzése. Remegő kézzel emelt fel egy képet a stósz tetejéről.
– Az a Royce nem egy ijedős ember – mondta Darrell, látva, ahogy a férfi reszketve markolja a fényképet. Az ajka lebiggyedt, de úgy tűnt, képtelen elválasztani a tekintetét a fotóról. ¬¬– Ő olyan gyorsan reagált, mintha valami mindennapos eset lenne, hogy valaki beugrik az ablakán hívatlanul. Azonnal kikapta a pisztolyát az éjjeliszekrényből.
Darrell vigyorogva csóválta a fejét. Tényleg ritka egy alak volt. Valószínűleg régóta tudta, hogy veszélyes hivatást választott magának, ha ennyire gyorsan tudott cselekedni. Darrell közben kigombolt még egy gombot az inge felsőrészén, és félrehúzta magán.
– Bele is lőtt a vállamba, a fene vigye el.
A fickó tekintete úgy rebbent Darrell vállán lévő kötésre, majd onnét Darrell szemébe, mint egy ijedt kismadár.
– Persze, többre nem is volt ideje. A fegyverrel annyira nem volt gyakorlott, de így is nagy szerencséje volt. A lövést az egész környék hallotta valószínűleg, így csak gyorsan elmetszettem a torkát majd mentem is. A többiekre kicsit több időm volt – bökött állával a kupac kép felé.
A férfi odahajolt a többi kép fölé. A keze, mely eddig a fotót tartotta, most elernyedten hullott le az oldalához, a fénykép szállingózva hullott le a földre. Kezét óvatosan a képek fölé emelte és szétcsúsztatta őket egymáson. Kezét a szája elé kapta, mint aki mindjárt elhányja magát és nekitántorodott az asztalnak.
– De… mi… hogy? ¬– buktak ki a száján a szótöredékek, miközben elfordította a tekintetét a képekről. Láthatóan küzdött a rajta eluralkodni kezdő hányingerrel és kétségbeeséssel.
– Mármint, hogy hogyan nem tudtál róla? Roycenál valószínűleg ezekben a percekben helyszínelnek. A szomszédok hallották a lövést, de semmi mást – vigyorgott Darrell. – Mivel semmilyen nyom nincs, ezért teljesen titkosított a nyomozás, egyelőre. A többi kép az elmúlt két napban készült, még nem érhetett el a híre. Náluk több időm volt faggatózni, azért is néznek ki így, ahogy.
– De egyébként is, neked magyarázzam, Lloyd? Olyan titkos volt az egész project, hogy a rendőrség sem találja meg egykönnyen az összekötő kapcsolatot köztetek.
Pimaszul kacarászott hozzá, majd a kezében maradt pakli fényképet is a többihez csapta.
– Ezeket a neveket is tőlük kaptam, mikor volt időm velük diskurálni.
– Miféle nevek? – a férfi rémülten nézett a még nagyobb halom képre, de gyorsan el is kapta a tekintetét, mint aki nem akarja látni.
– Nevek. Olyan emberek nevei, akik többet tudtak annál, mint amivel jól jártak volna. Talán te is tudsz mondani nekem neveket, Lloyd. Ha okos vagy, firkászkám, akkor még most mondod, mielőtt mélyrehatóbban nem kezdelek faggatni – mondta Darrell, száját egy erőltetetten széles mosolyra húzva.
– Az egész kutatás titkos volt. Akiket beavattak, mind titoktartási szerződést írtak. Nincs több név.
Darrell arca enyhén elkomorult és közelebb hajolt. A lámpa fénye alulról érte az arcát, érezte a hőjét.
– Amíg több mint egy ember van a világon, addig nincs valódi titok. Te is tudod. Én is tudom. Ki tudott még erről?
– Elmondtam, nem volt – kezdte reszkető hanggal Lloyd.
– Neveket akarok! – üvöltötte hirtelen Darrell és ráütött tenyérrel az asztalra. Fáradt volt, így egyre türelmetlenebbé vált. A válla pangó fájdalma sem segített, ami a hirtelen dühtől még inkább fellángolt.
A fickó ránézett, majd nagyot sóhajtott. Az asztal túloldalára lépett, majd kihúzta a fiókot, mintha keresne valamit.
Ekkor azonban hirtelen rántott rajta egyet és a fiókot, amiben papírok hevertek, hozzávágta Darrellhez.
Ő ijedtében felkiáltott és elugrott a felé hajított nehéz tárgy elől. Ekkor azonban már a cingár firkász fent is termett az asztal tetején és kiugrott a nyitott ablakon.
Azt a mindenségit, futott végig Darrell agyán, hiszen nem is a földszinten vagyunk!
De már szaladt is utána, és kilendült az ablakon. Bal kezével kapaszkodott a keretbe, hogy ne a sebesült jobb vállát terhelje, és lepillantott, hogy lássa, hova fog leérkezni. A harmadik emeleten voltak. A hatodik emelet volt a legmagasabb, ahonnét biztosan tudott még ugrani és esni, komoly sérülés nélkül. Itt azonban erre nem volt szükség, mert a tűzlépcső fal melletti folyosója futott el az ablak alatt.
Kihajolva már hallotta, amint a férfi csattogó léptekkel loholt jó húsz méterrel előtte. Darrell is gyorsan lepattant és üldözőbe vette. A fickó levágtatott a tűzlétrán, Darrell utána. Futtában már felpattintotta a tőrét tartó szíjat. Már csak közel tíz méter volt közöttük. A férfi néha ijedten hátrakapta a fejét, de még így is elég jó tempót tartott. Darrell nem számított rá, hogy pont ezt a kis cingár firkászt kell majd kergetnie a sötétben.
Két emeletet lerohantak, és már csak egy létra vezetett volna le az utcaszintre. Lloyd megállt a korlátnál, utoljára még hátranézett lihegve, űzött vad tekintettel, majd ugrott. A fene az ugrálós fajtáját az ilyennek, csettintett Darrell a nyelvével. Mire odaért a korláthoz, hallotta a betonon puffanó hangot és egy visszafojtott kiáltást. Lenézett. Teljes sötétség volt odalent, ez a kis sikátor lehet, ami elválasztja a mögötte fekvő bérháztól ezt a tömböt. A hang alapján Lloyd nem jól érkezett a talajra, ugyanis egy fájdalmas nyögést hallatott. Darrell is nekifeszült és ugrott. Ahogy felidézte, hogy nézett ki a sikátor, nem rémlett neki, hogy volt itt konténer vagy bármi efféle, és szerencsére valóban a betonra érkezett, ahol csak át kellett gördülnie és már talpra is pattant.
Vaksötét volt. Az ilyen környékeken a suhancok mindig kilövik az utcai lámpákat, bár maga sem értette, hogy miért. Ha a szemére nem támaszkodhat, akkor a fülére kell. Hallotta, hogy megsérült az a szerencsétlen, akkor itt kell lennie valahol a közelben.
Lassan lélegzett, egyre lassabban, hogy lelassítsa a futástól megugrott pulzusát is. Fokozatosan lassult a szívverése, majd tett egy-két lépést előre. A cipője talpa finoman sercegett a betonon. Minden érzékszerve kiéleződött. Ekkor, mint ahogy a prédaállatok is általában, az ő mozgásával egyetemben megmozdult a közelében valami más is. Csak egy apró pillanatra, talán átállt egyik lábáról a másikra, de ez elég volt, hogy Darrell bemérje.
– Ne ronts tovább a helyzeteden, Lloyd.
Ismét lépett egyet előre, erre Lloyd megindult. Húzta az egyik lábát, bizonyára kibicsaklott, mikor földet ért.
Darrell sóhajtott. Ez a fickó tényleg ostoba.
Kiemelte a tőrét a tokjából. Három ujja közé fogva a pengét megemelte, majd az előtte elterülő sötétségbe meredt. Hallotta, hol lépked lassan, de ütemesen a lesántult férfi.
Ez így túl rizikós, gondolta. Egy rossz mozdulat, és akár meg is ölheti, de neki élve kell. Megemelte a kezét és lágyan suhintott maga előtt félkörívben. A mozgása nyomán mintha parázslani kezdett volna a levegő körülötte, hullámot vetve szaladt végig a csillogás a sikátor sötétjében. Az útjába eső tárgyakba ütközött, elhaló szikrákat hányva festette körbe mindennek a körvonalát. A falat, a járdát – és a menekülő embert.
Felemelte a tőrt, majd bemérte a férfi combjának alsó részét. Lendített a kezét, a tőr pedig egy alig hallható füttyszóval hasította maga előtt a sötétséget, a találatról csak a keservesen felszakadó üvöltés adott tanúbizonyságot. Még hallotta, hogy a teste elvágódik a földön. Nagyjából húsz méterre már derengett némi fény, amit a másik bérház lámpái terítettek szét a sikátor bejáratánál. Darrell határozott léptekkel baktatott oda a földön heverő, sűrűn pihegő emberhez. Megragadta a zakójának gallérrészét és húzni kezdte a fény felé. Noha vékony fickó volt, nem lehetett több 65 kilónál, mégis nehezére esett. Az energiahullámok keltése felemészti minden erejét. Ezen a gyengeségen pedig a pihenés sem segít, csak ha ismét felvehet valahonnét energiát, de erre itt semmilyen mód nincs. Gyorsan kell végeznie, mert még egy üldözést nem bír ki, ha ilyen sokszor folyamodik az aduászához.
A férfiból kiszakadt egy fájdalmas nyögés, de nem volt ideje tiltakozni.
– Én nem értem, nem voltam talán elég egyértelmű, Lloyd? Nem láttad, mit csináltam azzal a Derrick gyerekkel? Vagy talán erre vágysz te is titokban, vagy mi a fene? – ecsetelte neki Darrell, mintha csak valami hétköznapi dologról beszélgetnének. A férfi rámarkolt Darrell kezére, de a szorításában alig volt erő. A lábaival kapálta a betont maga mögött, de kiáltani nem tudott a nyakára feszülő zakótól.
Mikor Darrell egyre jobban látta az őket körülvevő tárgyak körvonalait, elengedte a fickó zakóját, aki élettelen szalmabábuként rogyott a földre.
Darrell fölé hajolt. Lélegzik. A szemeit lassan kinyitotta, ez jó jel, akkor nem ájult el.
– Várom a neveket – mondta mosolyogva.
– Nem tudok, én nem mondtam, senkinek nem mondtam – sápogta halkan, megfáradt arccal.
Darrell elhúzta a száját, és a fejét csóválta. A tőre még mindig kiállt a fickó lábából – nagyjából ott találta el, ahol akarta –, most odanyúlt és csavart rajta egyet.
Az hörögve üvöltött fájdalmában, és próbált odakapni, de csak egy erőtlen nyeklésre futotta.
– Ne játszunk egymással, Lloyd, van jobb dolgom.
– Én senkinek, én nem – hebegte. Darrell ismét rántott egyet a tőrön. Már nem üvöltött, csak hörgött, az arca fájdalmasan összerándult.
– Kérlek, én nem – lihegte görcsösen.
Kicsit sajnálta. A nevén kívül sokat nem tudott róla, de mikor látja a lakásukat, hogy hol élnek, mindig nehezebbé válik. Eleinte persze csak olyanokat ölt, akiket akkor és ott látott életében először. Akkor mind csak egy még élő hústömeg. De ahogy belegondolt, hogy van életük, esetleg családjuk, mindig egyre megterhelőbbé vált a munka. De valakinek meg kellett tennie. Néha a többség javáért végig kell nézni annak az egynek a szenvedését.
– Talán igazat mondasz, Lloyd – sóhajtotta, és kihúzta a tőrt a férfi lábából.
– Igen, én nem, soha nem mondtam… – kezdte. Ám ekkor a tőr pengéje egy visszataszító reccsenéssel behatolt a bordái közé, egyenesen a szívéhez. Darrell a véres tőrt beletörölte Lloyd zakójának belsejébe, majd odatámasztotta őt a fal mellé, ahova már nem ért el az utcai lámpák fénye. Nézte az arcát. Negyven egypár éves lehetett, de igencsak megviselt ábrázata volt. Vajon tényleg ott lakott abban a koszos lyukban, ahol most is rátört? Vajon tényleg nem mondta el soha senkinek? Legszívesebben kiolvasta volna a fejéből, de ebben még annyira nem gyakorlott, és már így is alig maradt ereje.
Nézte az arcát. Már olyan nyugodtnak tűnt. Talán sosem mondta volna el senkinek. Talán ő is csak élni akart. Sóhajtott egyet. Mennie kell. Még egy kaput kell, tudjon nyitni, hogy hazajusson. Egy utolsó pillantást vetett arra, akit valaha Lloydnak hívtak, majd átlépett az átjárón.

***

Mr. Helel sötét tekintetében csak a kandalló csapongó lángnyelvei vittek melegséget.
– Szóval meglőtt. Akkor gondolom a véred ott maradt a padlón, vagy a ruháján.
– A padlón nem láttam semmit – szögezte le Darrell határozottan. – Royce ruháján igen. De őt elintéztem.
– Attól, hogy nem láttad, még ott lehet a véred – rázta a fejét Mr. Helel. – Nem mondanám, hogy örülök.
Darrell nagyot nyelt.
– A lövedék nem ment át. Tiszta a seb. Nem hagytam nyomot, de ha találnának a véremből, akkor sem vagyok…
– Hiába nem voltál benne a nyilvántartásban, most már benne leszel – vágott közbe Mr. Helel ingerülten. – Ráadásul, ha elemzik a véredet, észrevehetnek különbségeket, ami még több kérdést szülhet. Huszonkét embert kellett iktatni egy kutatás miatt. Ha megtalálják a te nyomaidat, gondolod, hogy nem indul meg egy nyomozás?
Darrell nem felelt, a tekintete a lábára vándorolt. Mindent megtett, mindent, amit lehetett, de az a férfi túl gyors volt. Mr. Helelre pillantott, aki jeges tekintettel meredt rá. Tudta, hogy nem szükséges ezt elmondania, hiszen Mr. Helel úgyis tudja. Látja a fejéből. Nem okozok több csalódást, megígérem, gondolta.
– Szólok majd az orvosnak, hogy vessen egy pillantást a válladra – bólintott Mr. Helel. – Akkor az ügy ezt a részét lezártnak tekinthetjük. Azonban van más is. Úgy vélem, megtaláltam az átjárók nyílásának forrását.
Darrell idegesen előrehajolt, rákönyökölve a térdére.
– Éspedig?
– Ilyen akkor tud keletkezni, ha nagy az interferencia két energiahullám között. Úgy vélem, hogy az általad keltett energiahullámok állnak az egyik oldalon, a másik oldalon pedig hasonlóan erősen bolygatja valaki az erőteret.
Darrell fészkelődni kezdett, majd hátradőlt ültében.
– Ki tudna ilyen energiahullámokat produkálni?
Mr. Helel tekintete megcsillant, arcára különös mosoly ült.
– Egy magisztrát.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Regény
· Írta: Sanus
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 27
Regisztrált: 0
Kereső robot: 17
Összes: 44

Page generated in 0.0404 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz