Sokszor gondolok arra,
milyen kegyetlen az élet,
soha nem hallottam hangod,
nem láthattalak téged.
Esik, kel az ember,
itt lent a sárban,
veled lenni egy pár,
én csak erre vágytam.
Érezni, ahogy átölelsz,
s kezem, a kezedben,
így lenni együtt,
örökké, végtelen.
Nem törődni soha már
hamis, hazug emberekkel,
vakító fénnyel,
nyomasztó sötéttel.
Úgy éreztem meghalnék,
veled, vagy érted,
más csak legyintene,
de tudom, te érted.
De tudtam önző vagyok,
hiszen nélkülem is lehet
boldog a léted,
attól még lehet szép a napod,
ha nem az én karom véd meg.
S biztos csak látomás
hogy láthatlak itt téged,
s nem csak kezem,
szavam sem ér el..
S bár tudom hogy sokszor
igazságtalan,
kegyetlen az élet,
mégis, vagy épp ezért,
még egyszer bocsásd meg önzőségem,
s hadd mondjam el..
Szeretlek téged.