Bámultam Őt szobám ürességében,
ahogy meredt és ijedt tekintete,
ugyanúgy reám szegődött.
Ismertem valahonnét, láttam már,
de csak gondolatok száza járta át a fejemet,
Ami majd szét robbant.
Fakó fény borította el,
biztos valamiféle szellem gondoltam.
Én magam voltam!
Ki másnak is lehet oly vágyakozó tekintete,
hogy megismerje az ismeretlent?
Kinek borulhat-e félelemben szíve,
ha nem saját magamnak?
És kinek ismerhetem fel csendjét?
Amely megszólal a hangok helyett,
-Nem vagy egyedül.
Soha nem is voltam!
Félelemben tiport lelkemet bámultam,
önmagamban...
S, egy könnycseppben adtam választ,
Minden kérdésére...