T. egy multinál dolgozott informatikusként. Ez a nap is úgy indult, mint a többi, egész nap a kábeleket dugdosta. Elvágyott a monotóniából, saját vállalkozást szeretett volna. A barátnője is noszogatta, hogy ideje lenne végre otthagynia azt a munkát, amit nem szeret. Igaz, az ilyesmit mondani könnyű.
Kollégája, Sanyi viszont kifejezetten élvezte, amit csinál. Sanyi látszólag rezzenéstelen arccal matatott a parancssorban, ugyanakkor mégis azzal a fajta átszellemüléssel, ami a munkájukat élvező embereken látszódik. T. csak akkor érezte át ezt, amikor írt – egyelőre még csak a füzetébe. Már volt ugyan egy novellája, de közeli ismerősein kívül nem sok embernek merte megmutatni. Aztán az egyik baráti sörözésen addig-addig noszogatták, ugratták, hogy T. belement a játékba. Miután minden bátorságát összeszedte – ez még az aznapi alkoholmennyiség ellenére is nagy kihívás volt – fogta magát, és kirakta a novellát a személyes oldalára.
Enyhe másnapossággal ébredt fel. Ahogy kikászálódott az ágyból, belevillant a felismerés, hogy mit tett, de már késő volt. Az egy dolog, hogy kitette a személyes irományát, de még az oldalán megadott címére is jött pár levél.
Elolvasta őket.
Az lett, amire számított: kapott hideget-meleget. Volt, aki buzgón gratulált, kapott egyrészt-másrészt jellegű konstruktív kritikát is; ugyanakkor az egyik levélben nyomatékosan közölték vele, hogy ez nem novella, hanem még lektűrnek is csapnivaló. Hát, gondolta T., a negatív vélemény is vélemény.
Így már egy kicsit jobb hangulatban ment be dolgozni. Ruganyosabban lépkedett, az addigi enervált mozdulatok helyett pedig üde gyorsasággal igazgatta a kábeleket, írta a kódsorokat. Ez már Sanyit is kizökkentette szokásos zen-állapotából. El is kezdte faggatni T. -t:
- … és, beküldted már valamelyik folyóiratnak? Elküldted valamelyik novellapályázatra?
- Még nem.
- Sejtem, hogy miért. Félsz a visszautasítástól, ugye?
T. arca egy pillanatra elkomorult.
- Neked kell meglépned – mondta Sanyi, miközben kortyolt egyet a kávéjából –, más nem fogja helyetted megtenni.
T. -nek az az orosz regény jutott eszébe, amelyet még a magyar faktos tanára sem volt hajlandó elolvasni. Goncsarov Oblomovja. Oblomov történetesen egy gazdag ember, aki egész nap csak a kanapéján heverészik, és szó szerint nem csinál semmit. T. úgy döntött, hogy nem akar erre a sorsra jutni, így hát csak ennyit mondott:
- Rendben, akkor elküldöm.
Sanyi bólintott.
Munka után otthon nekiült, és tallózott a novellapályázatok között. Hosszas keresés után ráakadt egy elég kedvező pályázatra. Udvarias, rövid kísérőlevelet írt, a nagy műgonddal szerkesztett novellát csatolta, a kurzort pedig ráhelyezte a „Küldés” gombra.
Bal klikk.
T. -t egyszerre járta át az „úristen, mit tettem” és a megkönnyebbülés érzése.
Telt az idő. T., a barátnője, a baráti társasága és Sanyi tűkön ülve várták a visszajelzést. Elérkezett a határidő, T. postafiókjában pedig egy levél landolt. T. megnyitotta.
„Kedves T….!
Kéziratát átolvastuk, és úgy találtuk, hogy egyelőre nem felel meg annak a publikálási színvonalnak, amely a díjnyertes pályaműveket jellemzi. Azonban felhívnánk a figyelmét, hogy a nyilvánvaló szerkesztési és narratív hiányosságok (mondatok hiányossága, karakterek kidolgozatlansága) ellenére lehetőséget látunk az Ön stílusában. Kéziratát ezennel visszajuttatjuk önnek.
Tisztelettel,
a Szerkesztőség”
T. elolvasta a levelet, majd fellélegzett. Jó lesz ez. Elmondja a barátnőjének, elmondja a haveri körnek, elmondja Sanyinak is, hogy igen, ebből már lehet valami, ezt lehet csinálni.
Hosszú idő óta először érezte úgy, hogy igazán jól telt el egy nap.
|