Az ötödiken a kozmosz vakolata hull,
Villódzó porteste zajköddé alakul.
A távolban vonathang halkul monoton,
sínek visznek át felnőttes gyermekkoromon.
Erkélyajtóm, akár e szív, nyitva résnyire,
nem látom, hová férhetne be a létige.
Terpeszben áll a világ, comb-ínja megfeszül,
szikár ív-derekán felhős vattagóc a tüll.
Nyugton eszmél rá, már őszbe süppedt térdig,
Rozsdarőt bőrét gesztenyebombák érik.
Vállain fehérarany fényt csillant a hold,
a nyár s az ifjúság is csak egy délután volt.