Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Az árnyék, ami elnyelte Arlberget

, 62 olvasás, Hypnos , 2 hozzászólás

Misztikum

Oliwia nyögve és nagyot rándulva riadt fel, kapkodta a levegőt. Ijedten nézett körbe, egy pillanatra nem ismerte fel, hogy hol van. Mikor a szédülés elmúlt, elkezdte felfogni a környezetét. Sárga lámpák homályos fénye töltötte be a vonat utasterét. A szomszédos ülésen egy fiatal pár ült. Oliwia emlékezett rájuk, ők is Feldkirchben szálltak fel. A szőke lány furcsán nézett rá, karcsú ujjaival meglazította a nyaka köré tekert szögletes mintákkal tarkított zöld kötött sálat. Oliwia megszívta az orrát és magára erőltetett egy barátságos mosolyt. A lány szintén elmosolyodott, majd visszafordult és folytatta a társalgást a barátjával, akinek ugyanolyan sálja volt, csak szürkében.
Oliwia idegesen megigazította a lófarkát. Az agya a kellemetlen emlékekhez ért az utóbbi pár nap eseményeinek visszapörgetésben. Érezte, hogy benedvesedik a szeme. Megfogta a sálját és a sarkával megtörölte. A bőre kényelmetlenül, tompán bizsergett a nyakánál, a melleinél és a combján. Egy csomó feszült a hasában. Sírni tudott volna.
Megint szívott egyet az orrán és kinézett az ablakon. Sötét volt már és jóformán csak a vonta belsejének tükröződését látta az üvegen. Hunyorogva pórbált keresztüllátni a tükörképen, ami mögött apró pelyhekben szállingózott a hó. A nedves peronon parázsként pislákoltak a lámpák fényei. Forgatta a fejét, de nem látta melyik állomáson vannak éppen.
Sóhajtva hátradőlt az ülésben és előkotorta a telefonját, az órája fél-tizenegyet mutatott. Félretűrte a szeme elé lógó haját. Lekéste a korábbi vonatot, már tudta, éjfél előtt nem ér Innsbruckba. Bánta már az egészet. Már csak haza akart jutni Wroclawba és elfelejteni ezt az egészet.
A vonat megrándult és lassan elindult. A kinti ismeretlen város fényeit hamarosan átvette az éjszaka sötétje és az elsuhanó fák különös árnyai. A hópelyhek fel-felvillanó csillagocskákként száguldottak el az ablak előtt.
- A következő megálló Langen Am Arlberg - mondta németül a monoton utastájékoztató automata. Kisvártatva angolul is megismételte.
Oliwia az ülésbe süppedt és még egyszer megnézte a telefonján, hogyan jut az állomástól a szállásáig. Semmi kedve nem volt éjfél után Innsbruck utcáin tévelyegni a hidegben.
A telefon hirtelen ismerős dallamon csilingelt. Egy üzenetbuborék ugrott fel. Ő volt az.
"Szia, mizu? " írta.
Oliwiát hirtelen elöntötte a forróság, a mellkasa összeszorult, a gyomra kényelmetlen, lüktető görcsbe rándult.
"Semmi" pötyögte be gépiesen. "Megyek haza. "
"És egyébként jól vagy? " jött a következő üzenet.
"Ja" hazudta a lány.
"Tetszett nagyon a hangod. Szerintem nagyszerű énekes vagy. Holnap találkozok azzal, akiről meséltem. Tutira őt is meg fogja győzni. Nem hiszem, hogy nagyon győzködnöm kellene. " A végén mosolygós emoji volt.
Pár pillanattal később jött a következő üzenet.
"Meg másban is nagyszerű vagy" írta és a végén egy kacsintós emoji volt.
Oliwia nem válaszolt. Mély lélegzetet vett, a mellkasa erősen megrázkódott. Valami hármat koppant az ablakán. Odafordult, de nem látott semmit. Az ismerős dallam újabb üzenet érkezését jelezte.
"Egyedül vagy? "
"A vonaton vagyok. Miért? "
Először egy mosolygós emojit kapott válaszul.
"Csak úgy szeretném látni még egyszer az ikreket. "
Az üzenet egy kacsintós és egy szívecske emoji zárta.
Oliwia izmai megfeszültek, olyan erősen szorította a telefont, hogy úgy tűnt a körme belefúródik a képernyőbe. Összeszorította az ajkait, vett egy mély levegőt és kihúzta magát. Elkezdte leírni hosszan és markánsan a véleményét, ami már egy ideje fogalmazódott benne. Nem foglalkozott a helyesírással.
Még a felénél sem járt, amikor a vonat hirtelen olyan erőset rándult, majdnem kiesett az ülésből. Aztán lassítani kezdett. Oliwia döbbenten nézett körbe. A fiatal pár is ugyanolyan tanácstalanul forgolódott. A vonat búgva és nyikorogva megállt. Az ablakokon túl csak a szállingózó hópelyhek és az árnyékokba burkolódzó fák látszottak.
Oliwia német nyelvtudása nem volt különösebben erős, de az utastársai beszélgetéséből valamennyit így is megértett. A szürke sálas fiatalember arra gyanakodott, hogy baleset történhetett vagy lavina temethette be a síneket. A zöld sálat viselő szőke lány megerősítette a lavinás elméletet hozzátéve, hogy ebben az esetben itt fognak vesztegelni még egy darabig.
Oliwiát nem igazán zavarta a késés. Ezen a ponton már nem számított. Folytatta az üzenet írását. Beleírta a csalódottságát, a fájdalmát, de főleg a dühét. Nem válogatott sokat a szavak között.
A kalauz sietve lépett be a vagonba. A fiatal pár leszólította. Oliwia felemelte a fejét és hallgatta őket. A megállás okáról kérdezték. A kalauz csak megvonta a vállát és azt mondta utánanéz, aztán tovább ment.
Oliwia tovább pötyögte az üzenetet. Mikor végzett át sem olvasta és csak egy pillanatot habozott a küldés gomb megnyomásával. Csalódottan és értetlenül nézte a "küldés sikertelen" hibaüzenetet. Újrapróbálkozott. Ugyanaz az eredmény. Aztán meglátta a probléma okát: nem volt térerő.
A percek múltak, de a vonat nem mozdult. A kalauz sem tért vissza. Oliwia sűrűn ellenőrizte a telefonját, de nem mutatott változást. Hallotta, ahogyan a szőke lány valami kopogásról kérdezte a párját. A férfi azt válaszolt ő nem hallott semmit. Oliwia nem figyelt rájuk. Unottan bámulta a hóesést. A szemei le-lecsukódtak a fáradtságtól.
Harminc perc veszteglés után állt fel a férfi. Oliwia felriadt a mozgolódásra. Még nem aludt, az álom éppen csak elkezdett ráhúzódni a szemeire. Kába volt, ezért nem értette miről beszéltek. Mire kidörgölte a szeméből az álmot, magához tért és feljebb ült, már mindketten indultak valahova. A szőke lány megláthatta Oliwia kérdő tekintetét.
- Megyünk megkérdezni mi történt - mondta egy mosoly kíséretében.
Oliwia válaszul visszamosolygott és nézte őket, ahogyan átmennek a következő vagonba. Teljesen egyedül maradt a kocsiban. Megint megnézte a telefonját. Semmi. Kinézett az ablakon és várt. Próbált ébren maradni.
A telefonja órája szerint húsz perccel később riadt fel valami ütemes kopogásra. A német pár még mindig nem ért vissza.
Hova lettek? Mi tarthat ennyi ideig?
A kopogás folytatódott. Olyan volt, mintha valaki az ablak üvegét kocogtatta volna kívülről, azonban azonnal elhallgatott, amint Oliwia megállapította a forrását. Óvatosan kinézett az ablakon. Zseblámpák fényére számított, a kalauzra, valamiféle felmentőcsapatra, akik továbbvinnék őket a leragadt vonat helyett, de csak a különös formákat öltő fák néztek vissza rá a sötétből.
Váratlanul kialudt a világítás a vagonban.
Oliwia lélegzete elakadt a meglepettségtől. A csönd szinte tapinthatóvá vált. A lány lassan emelkedett fel, sűrűn pislogott, mintha azzal el tudná oszlatni a mindent eltakaró koromsötétet. Ügyetlenül kotorta elő a telefonját, a képernyő fénye elvakította. Mikor sikerült a zseblámpa funkciót bekapcsolnia körbevilágított a kísértetiesen üres vagonban. A fény megnyugtatta egy kicsit, de nem bírta elhessegetni az elméjére telepedő rossz előérzetet.
Vett egy mély levegőt és kifújta. Óvatosan lépkedett az ülések között, figyelt és várt. Hosszú percek teltek el, de a világítás nem tért vissza, ahogyan a kalauz és a német pár és senki más sem. Az egyre fojtogatóbb csöndben minden lélegzete, minden lépése, mozdulata, minden apró nesz, az ablakokon túl kísértetiesen susogó fák hangjai fülsiketítő és rémséges zajnak hatottak.
Ez nem normális, állapította meg, valami biztosan történt. De hová ment mindenki? Miért nem jöttek még vissza a holmijaikért? Valami egészen biztosan történt.
Elhatározta, hogy a legjobb, amit tehet, ha elindul és keres valakit. Már az elhatározás, hogy a várakozás helyett csinál valamit enyhítette a rajta egyre inkább eluralkodó rémületet, de még így is megütközve vette észre a kabátja felhúzása közben, hogy mennyire remeg. Megrázta magát, száműzte a baljóslatú gondolatokat az elméje hátuljába, felemelte a telefonját és határozott lépésekkel elindult arra, amerre korábban a kalauzt és a párt látta menni.
A következő vagonban sem volt világítás. Úgy tűnt, a teljes vonat sötétségbe borult. De ami új erőt adott az elméjét ostromló rémületnek az nem a fény hiánya volt. Ebben a vagonban sem volt senki, pedig egyértelműen látszottak az utasok nyomai. A táskáik, kabátjaik, könyveik, sőt, telefonjaik és laptopjaik ott hevertek a csomagtartókon és üléseken, de egy lélek sem volt sehol.
Oliwia önkéntelenül nyelt egyet. A kezében megremegett a telefon, a fénye lidércszerű alakoknak adott életet az ülések takarásában. Bátortalanul és a mellkasát egyre vadabbul marcangoló kétségbeeséssel küszködve haladt tovább.
A következő vagonban is csak a korábbi utasok hátrahagyott nyomai fogadták. A kihalt kocsit csak a síri csönd és az olajosan sűrű sötétség uralta. Úgy érezte, a reszkető lélegzetvételei betöltik a vagont. Körbehordta a lámpa fényét az üléseken és az elhagyatott tárgyakon kétségbeesetten keresve valamiféle értelmet, okot, magyarázatot. Ekkor pillantotta meg a piros tányérsapkát az üléssorok közötti folyosón, pontosan ugyanolyat, amilyet a kalauzok hordtak. Az iszonyat azonban csak akkor hasított belé teljes erővel, amikor meglátta a sapka mellett gazdátlanul heverő szürke és zöld sálat.
Oliwia felnyögött és irányíthatatlanul remegni kezdett. Próbálta visszatartani a torkát gonoszan szorongató sírást, hogy fel ne verje a természetellenes csöndet. A közeli ülésnek dőlt, és fojtottan zokogni kezdett. A kezével és a sáljával törölgette a szemét és az orrát fel-felnézve a könnyfátylon keresztül reménykedve, hogy az egész rémálomszerű helyzet egy csapásra eltűnik.
Nem tűnt el.
Nem tudta mennyi idő telt el, ameddig lenyugodott, de nem is számított. A sáljának a sarka átnedvesedett az arcáról és szeméről letörölt könnyektől. Nagyot szívott az orrán és ismét a telefonja képernyőjére nézett. Még mindig azt jelezte, hogy nincs térerő, de megpróbálkozott egy segélyhívással. A vonal nem tudott csatlakozni, amit csak egy remegő sóhajjal nyugtázott.
Csak állt ott és hol a kihalt vagon belsejét, hol a kinti hószálingázóst bámulta. Az elméje eredménytelenül próbálta értelmezni a helyzetet, nem találva semmi megoldást vagy kiutat. Végül az összes érzéke elkezdett eltompulni, az izmai elgyengülni, megadva magukat a megnyugvással kecsegtető kábulatnak.
Mi történik, kérdezte magától. Mindenki eltűnt. De hova? Hogyan? Én is el fogok tűnni? Mi lesz velem?
A kábulton hirtelen egy gondolat hasított keresztül, elektromos kisülésként új erőt adva az agyának. A GPS. Mielőtt Ausztriába jött volna, letöltötte a telefonjára a teljes térképét biztos, ami biztos. Egészen felélénkült, kiegyenesedett és sietve nyomkodni kezdte a telefonját.
Ha a GPS működik, be tudom mérni hol vagyok, magyarázta magának, és meg tudom nézni van-e a közelben valami település, út vagy akármi, és még ha gyalog is, de el tudok oda menni segítségért.
A GPS nem működött. Amikor a kis képernyőn betöltődött a térkép a helyzetét jelző kis pötty a legutolsó mért helyzetét mutatta Bludenz közelében, de még ettől is a szándékoltnál hangosabban sóhajtott fel megkönnyebbülésében. Az ujjával tologatta és hunyorogva vizsgálgatta a térképet. Addig időzött vele, amíg eléggé biztosnak érezte, hogy megtalálta megközelítőleg hol is van most Bludenz és Langen am Arlberg között. Ezután megállapította, hogy tőle déli irányban egészen közel van az Arlberg Schnellstraße. Ha eléri, biztosra vette, talál segítséget. De először le kellett jutni a hegyoldalról.
Oliwia annyira belemerült a térképbe, annyira lefoglalta a gondolatait a különös és rémisztő helyzetéből való szabadulás lehetősége, hogy észre sem vette a lófarkát meglebbentő hűvös érintést. Olyan volt, akár egy huzatos helyiségen átrohanó hideg szellő, játszadozott a hajával, alig érezhetően megcsiklandozta a tarkóját. Aztán megfogta a lány lófarkát, láthatatlanul ráfonódott és lágyan meghúzta.
Oliwia riadtan kapott levegő után, hátrakapta a fejét, odavilágított, de nem volt ott semmi, csak a vagon csukott ajtaja. A lány hátranyúlt és végighúzta az ujjait a haján, érezte a természetellenes hűvöset.
A koppanások szinte robbanásoknak hangzottak az üres csöndben. A lány összerezzent ijedtében, körbevillantotta a telefon lámpáját. Csak az árnyékok kukucskáltak vissza rá az ülések mögül, az ablakon túl hullott a hó. Bénító rémület terjedt szét a tagjaiban.
Kopp, kopp, kopp, és szünet. Ugyanarra az ütemre ismétlődött, ugyanolyan hosszú szünetekkel, mintha egy gépezet csinálta volna. Oliwiát arra a kopácsolásra emlékeztette, amit közvetlenül azelőtt hallott, mielőtt a vagonvilágítás elment volna. Kopp, kopp, kopp - hangzott az ablakon, aztán szünet. A lány odakapta a tekintetét, de csak a csillogó hópelyhek villogtak a fényben. Kopp, kopp, kopp - szólt egy másik ablakból. Ott sem látott senkit, de mégis valami baljóslatú és fenyegető dolog jelenlétét érzékelte.
A lány, bénultságán felülkerekedve, feltépte a vagon ajtaját és visszasietett az előző kocsiba. Hevesen kapkodta a levegőt, görcsösen szorította a telefonját, aminek a fénye volt az utolsó vékony szál, ami még visszatartotta, hogy a teljes pánik eluralkodjon rajta.
Kopp, kopp, kopp - hallatszott mögötte a vagonajtó üvegén.
Oliwia felsikoltott és előreszaladt, megbotlott egy hanyagul ottfelejtett táskában, és beesett az ülések közé. A kopogás folytatódott. Kapálódzva tápászkodott fel, vadul kapkodta a fejét, kereste a hang forrását, ami úgy hangzott mindenhol ott volt, a szemei mégsem látták. A rémülettől reszketve kuporodott össze az egyik ülés mellett.
A hó békésen hullott. A kopogás fülsiketítő ricsajjá változott, ahogyan már minden ablak zörgött, mintha ezernyi kövér bogár próbálna egyszerre átjutni rajtuk. Oliwia még a hangzavaron keresztül is kihallotta a különálló koppanásokat, amik még ebben a zajban sem veszítették el az ütemüket. Három koppanás ugyanolyan időközönként, majd egy hosszú szünet, és újra az egész. Az elméje kétségbeesetten kapaszkodott bele ebbe a kaotikus, rémálomszerű zűrzavar mögötti különös és rémséges rendszerbe. A feje megfájdult tőle, de már képtelen volt nem hallani a borzalmas gépi szimfóniát.
Tudta, hogy ki kell jutnia a vonatból. Tudta, mit kell csinálnia, csak ki kell jutnia, aztán le a hegyről az útig. De a félelem habozásra kényszerítette, hiszen nem tudta, mi lesz, ha kilép a hóesésbe. Nem tudta, hogy ami az iszonyatos, gépiesen pontos kopácsolást csinálta - akármi is legyen az - mit fog csinálni vele. Azt sem tudta, hogy mi lesz, ha bejut és eléri őt, ahogyan abban sem volt biztos, nem jutott-e már be a vonatra, mert az utasok eltűnésére csak ezt a szörnyű magyarázatot tudta elképzelni.
Végül összeszedte magát, erőt merített abból, hogy volt egy terve. Vett egy mély levegőt, megveszítette kiszáradt ajkait és óvatosan felemelkedett a földről. Szinte azonnal meg is torpant és a szívét ismét összeszorította a jeges rémület, amikor a zörömbölő ricsaj egy csapásra maradt abba, a helyére pedig nyugtalanító, sűrű, nehéz csönd telepedett.
Várt pár pillanatot, mielőtt lassan körbevilágított volna a kocsiban. Óvatos léptekkel indult el a kijárat felé ügyelve rá, hogy ne csapjon semmi zajt. Úgy érezte ezernyi láthatatlan szem figyeli minden irányból. Az ajtóhoz érve remegő kezével megfogta a fogantyút, megfeszítette az izmait és elhúzta pont annyira, hogy gyorsan át tudjon csusszanni. Visszapillantott az ajtó üvegén keresztül. Nem látott és nem hallott semmit. Ekkor vette észre, hogy egész idáig visszatartotta a lélegzetét.
Odalépett ahhoz az ajtóhoz, amelyik a hegyről lefelé néző oldalon volt, megragadta a kilincsét és lenyomta. Nem nyílt. Erősebben és határozottabban kezdte rángatni, de nem használt. Hátrébb lépett egyet és a lámpa fényével rávilágított. Megtalálta a vésznyitót. Felnyújtózkodott érte. Ekkor hallotta meg újból, közvetlenül maga mögött.
Három koppanás, és szünet.
Oliwia csak egy pillanatra kapta hátra a fejét és azonnal megértette, az utastérből jött, ahonnan az előbb kilépett. Sietve ragadta meg vésznyitó karját és lehúzta, majd újra nekiesett az ajtónak, rángatta, tolta, a teljes testével nekifeszült. A kopogtatás idegtépő, nyugodt, lassú ütemben ismétlődött mögötte.
A lányon hirtelen lett úrrá a pánik, amikor a kopogtatás hangja megváltozott, közelebbi lett, már ott volt mögötte. Valami hűvös cirógatta meg a tarkóját, különös szellő játszadozott a lófarkával. Oliwia végső elkeseredettségében hátralépett és minden maradék erejével nekirontott az ajtónak. Az engedett és kicsapódott, a lány kizuhant, bele a hóba.
Felnyögött, érezte a ruhája alá bejutó hó csípős hidegét. Pár pillanatig kábultan hevert, majd nyögdécselve ülőhelyzetbe erőltette magát. A könyökébe és csípőjében éles fájdalom nyilat. Ijedten kapkodta a tekintetét a telefonja után kutatva, amit a hó egy fényes pontjáról kotort elő. A fájdalmai ellenére olyan gyorsan pattant fel, amennyire csak tudott, majd ösztönösen fordult meg. Amit látott, az alapjában rázta meg az elméjét és hideg iszonyattal töltötte meg a szívét.
A sínek mellett állt a hóban. A vonat, amin eddig utazott és amiről az imént esett ki, nem volt sehol, eltűnt, mintha soha nem lett volna. Csak a fák gonosz árnyai maradtak hátra és a fölöttük magasodó hegy rémisztő, sötét monolitja.
Oliwia zavarodottan pislogott. A telefon lámpájának fényét végigvezette a sínen jobbra és balra is. Nem hitt a szemeinek. Hosszan bámulta az üres sínpárt, majd az ég felé emelte az arcát, és feladóan, nagyot sóhajtott. A lehelete fehér felhőként terjedt szét, amit a gyenge szél egy pillanattal később szét is oszlatott. Érezte az arcára hulló hópelyheket.
Egy perccel később sarkon fordult és elindult a fák felé. Ropogott a hó a lábai alatt. Felszisszent, összeszorította a fogait és kissé sántikált a csípőjében lüktető tompa, undok fájdalomtól.
Csupán néhány lépést tett meg, amikor tompa, fémes kongás törte meg az éjszaka csendjét. Három, egymásután, az utolsó hosszan elnyújtva, mintha egy harang szólna. A lány megfordult és rögtön megértette.
A sínek újra felkondultak. Oliwia a fájdalmaira ügyet sem vetve rohant be a fák közé, le a hegyoldalon. Megcsúszott és elesett, de rögtön felpattant és ment tovább. Nem állhatott meg. Hallott a kopogást, már a fák kérgein is. Kopp, kopp, kopp. Botladozott a sötétben, meg-megcsúszott, ágak akadtak a ruhájába. Megbotlott egy hó alatt rejtőző nagy kőben és nekiesett az egyik fának, beverte a fejét. Sziszegett a fájdalomtól, a fa törzsébe kapaszkodva feltápászkodott, és csak egy pillanatra nézett a háta mögé, de az kívánta bárcsak ne tette volna.
A telefon lámpájának fényében meglátta, még ha csak rövid időre is, a formátlan tömeget. Egyszerre tűnt kocsonyásnak és füstszerűnek, ahogy komótos lavinaként ömlött le a hegyoldalon és mohón nyelte el a fákat. Feketébb volt, mint az éjszakai égbolt, teljesen elnyelte a lámpa rávetülő fényét. Látszólag hatalmas tömege és mérete ellenére természetellenes csöndben, hangtalanul kúszott a hóban. A szörnyű kopácsolás kivételével nem adott ki hangot, sőt, úgy tűnt mintha a környező zajokat elfojtotta volna fülsiketítő csöndet hagyva hátra.
A lány csak a csönd néma sikolyát hallotta, ami bántotta a füleit. A tökéletes feketeség sértette a szemeit. Belenézve a mély sötét bensőjébe nem látott semmit, egyáltalán semmit. Azonban még ez a szempillantásnyi idő is elegendő volt, hogy megérezze valami visszataszító, idegen értelem jelenlétét, ami láthatatlan tekintetével egyenese őt bámulta a végtelen sötétség mélyéről.
Oliwia felsikoltott a borzalomtól, és tébolyultan rohanni kezdett le a hegyoldalon. Többet nem nézett hátra.

***

Oliwia nem emlékezett a vonattól való menekülése utáni eseményekre, csak homályos, töredezett képekben. A rendőrségtől tudta meg, hogy egy autós talált rá rémülettől tébolyultan. Az elmondásuk szerint pánikba esve kiabált neki lengyelül és németül arról, hogy a sötétség elnyelt mindent. Az autós kihívta a rendőrséget, de mire kiértek, a lány elveszítette az eszméletét.
Az emlékei a kórházban való ébredésétől váltak ismét összefüggővé. A kihallgatásain minden rémséges részletet elmondott a rendőröknek, amit elméje megőrzött a történtekről. Nem hittek neki. Ezt az is bizonyította, hogy pszichológiai vizsgálatot kértek rá, amiben megállapították, hogy súlyos traumán esett át, de épelméjű és beszámítható.
Az épelméjűségben Oliwia nem volt teljesen biztos egészen addig, amíg napokkal később meg nem tudta, mi lett a vonat sorsa. A Nightjetet a borzalmas események másnapján megtalálták ott, ahol Oliwia úgy emlékezett eltűnni látta. Az utasok és a személyzet azonban nyomtalanul eltűntek, és nem is kerültek elő. Ez a felfedezés megerősítette abban a hitében, hogy amit látott és tapasztalt azon a végzetes éjszakán nem a képzelete szüleménye volt, de ez a felismerés egyúttal szörnyen meg is rémítette. Az ősi félelem ott kaparászott az elméjében a millió éves hegy mélyén rejtőző ismeretlen, sötét borzalomtól.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Misztikum
· Kategória: Novella
· Írta: Hypnos
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 15
Regisztrált: 0
Kereső robot: 18
Összes: 33

Page generated in 0.0804 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz