Szoborrá vetkező
fényes alabástrom,
megcsillanó fénye,
királyi paláston,
véres, aranyos koronákon,
csillagok rőt fénye,
ragyog a napsugáron.
Ha alkot a szobrász,
egyszerű a terve,
csak a felesleget
kell majd levernie.
Kemény legyen a szerszám
éle, és hegye,
vésni lehessen vele,
nem kell ezzel szenvednie,
az eredményre kell figyelmeznie.
Az író embernek is
elmegy már a kedve,
ha a tolla folyik,
vagy kifogyott tintás üvege,
nem figyelhet maradéktalanul
a megkezdett versezetre.
Hogy folytatni tudja
a gondolatmenetet,
koromból s vérből
friss tintát kevert,
fekete betűkkel
írja a verset,
hófehér papírlapon,
mindkét komoly szín
nyomot hagy a gondolaton,
és a megérlelt
megrágott szavakon.
Alabástrom színű papírról
áradnak a nehéz sorok,
rögzülnek keményen
évszázados gondok,
könnyes szemű asszonyok arcán
fáradtan guruló
keserű könny csorog,
felivódik derekukra
kéjesen simuló
szoknyájuk ráncán,
s feszülő pruszlikon.
Messziről tárogató hangja regél,
elhalkuló távolról szép igazán,
vágyott szabadság dala száll,
mélyen öblös hangján,
bizakodó mosoly suhan át,
nehéz sorsú emberek
alabástrom orcáján.
Megjegyzés: Trianonról merengő gondolatok
2020. május 26.