Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Az élet vize

, 89 olvasás, Gergely Kovacs , 2 hozzászólás

Abszurd

Természetesen a Magda ötlete volt. Nekem legalábbis sose jutott volna magamtól ilyesmi az eszembe. Arra már nem emlékszem, hogy valamelyik kedvenc ezoterikus weboldalán, vagy a Hihetetlen magazinban olvasott-e róla először, netán az előbbiek podcast-jaként funkcionáló szomszéd nőtől hallott a forrásról. Hetekig volt beszédtéma közöttük, aztán kettőnk közt is, azzal a hallgatólagos megegyezéssel, hogy amint a szükség úgy hozza, útra kelünk, hogy részesei lehessünk a csodának.
– Meglátod, Gyuri, ez majd elmulasztja a fránya hátfájásod! – Ráhagytam a dolgot, vártam, hogy ez a téma is lecsengjen, akár a többi. Örültem, hogy valamivel lefoglalja magát, még ha nyilvánvaló is volt, hogy nem a reumára való gyógyír miatt ilyen izgatott.
– Ezen a fórumon azt írják, hogy elég belőle néhány csepp, hogy, asszongya… a legráncosabb, mohotkás arcot is oly szépségűvé tegye, mint mikor a fehér rózsára piros színt lehel a hajnal.
– Mi a fene az a mohotkás?
– Pont olyan, mint a te fejed.
Valószínűleg nem is volt tudatában annak, amit mondott a nagy izgatottságában. Nem akartam, hogy a mondat csak úgy ott keringjen körülöttünk a levegőben. Az ilyen keringő mondatok tudnak a legsunyibb módon ártani egy házasságnak, és tudtam, hogy ezzel ő is egyet értene.
– Anyád. – talán még örült is neki, hogy így megoldottam a helyzetet, még ha egy félórát arénázott is utána. Ahogy mindig, a külsőmmel kezdte, a pohos hasam, a vékony karom, nagyjából meghatározott sorrendben.
Ahogy egyre jobban beleásta magát a különféle edzéstervekbe, úgy lettem egyre csúnyább. Pedig anno előttem mondta az anyjának, milyen szép ember a Zsíros Gyurka. Ehhez tartotta is magát a megközelíthetőbb napjain, más napokon azonban nem lehetett vele bírni.
– Gyuri, te nem is örülsz? – hallottam a szomszédasszony hangját fűnyírás közben, miközben a feleségemmel valami biodarát tömtek magukba a kerítésnél.
– Gyuri nem akar örökké élni – csapott le Magda.
– Így nem is. – Reméltem, hogy meghallják, de zavartalanul folytatták a csiripelést.
Mindazonáltal valószínűleg lecsillapodik, és ennyiben marad a dolog, ha a tévé nem kezd el hirtelen híreket sugározni az Olaszországban zajló csodálatos eseményekről.
– Én el akarok menni a Marsra! – bámulta a tűzijátékot Terka, miközben kint napoztak – Már… amikor majd lesz ott élet – tette hozzá bizonytalanabbul.
– Minek? – Magdám egy pillanatra sem zökkent ki a jógapozíció nyugalmából.
– Jaj, Magdikám, hogy ugrándozzak nagyokat. Tök könnyű leszek!
– Itt is ugrándozhatsz, végre vékony leszel, mint egy modell. Inkább azt mondjad, mit intéztetek a bankban.
– Az egymillió éveset kötöttük meg. A kamatok fantasztikusak! Mondtam a Gézának, hogy akár a Kanári szigeteket is megvehetjük a végén, de azt mondta, hogy ő inkább megvárja, amíg közelebb sodródnak, tudod, ilyen lemezmozgás, vagy mi, mert neki ott túl meleg van.
– Teri! Eriggyé befele! – hallottam a Géza hangját. Teri szedte a lábát, ám még súgva visszaszólt.

– A szétdarabolt testet is összeforrasztja?
– Ez hülye – kuncogta felém Magda, pedig máskor tőle sem áll távol az infantilizmus.
– Igaza van a Vatikánnak, Jézus küldte nekünk a forrást, a tudósok meg mit csinálnak? Na, mit? Hümmögnek, meg öntögetik egyik kémcsőből a másikba – ecsetelte Terkának a kerítésnél.
Csak néha fogta el a csüggedés.
– Ismered Gyurit, kész csoda, hogy egyáltalán megyünk. Azt képzeld el, sátorozni fogunk, mert ő nem hajlandó szállodába menni. Utálja a tömeget. Igaz, úgy tudom, egyébként sincs hely már sehol. De hát mikor menjünk? Amikor elapad?
Kár volt aggódnia, mint kiderült, egész tóvá gyarapodott fel már a csodavíz néhány kilométerre Riminitől.
– Belegázolok majd, eszeveszetten, mint Iluska!
Mintha máris éveket fiatalodott volna, kipirult, mint egy kamaszlány, nem volt szívem kijavítani. Annál is inkább, mert nem tagadom, rám is ragadt valami a lelkesedéséből és készülődés napjai egy kicsit mintha szövetséggé kovácsoltak volna minket.
Biokölesgolyókat tologattunk a kiterített térképen. Mivel teljességgel reménytelen volt bármely olasz városba repjegyet venni, ezért úgy döntöttünk, hogy Fiuméig megyünk repülővel, majd onnan hajóval egészen Ravennáig. Ott már biztosan felférünk egy helyi buszjáratra, vagy vonatra, ha mégsem, bevetjük Magda lankadó bájait és stoppolunk.
Az indulás hajnalán arra ébredtem, hogy szorosan hozzám bújik, aztán egy finom mozdulattal fölém kerül, és majd' harminc percig járatja egyenletesen a csípőjét rajtam, míg én a pizsamáján lévő vörös virágokba fúrom az arcom. Utána tizenegyig úgy aludtunk, mint a tej, dacára a napok óta tartó részeg dajdajozásnak, bokorbeli orgiáknak a szomszédságban.
– Ezek tényleg azt várják, hogy majd valaki hoz nekik belőle? – tette fel a költői kérdést Magda, mikor kiléptünk a kertkapun.
A reptér egy felbolydult méhkasra emlékeztetett. A scannerek előtt csaknem a bejárati ajtóig kígyózott a sor. A duty-free üzletekben nagy halmokban álltak különböző 'Aqua Vitae" feliratú pólók, pulóverek, kulcstartók, bögrék, és egyéb árucikkek, rajtuk ugyanazzal az emblémával: egy saját magába görbülő DNS-lánccal.
– A farkába harapó kígyó – mondta egy hórihorgas öregúr, akit egy pillanatra odasodort mellénk a tömeg. A bárban nem győzték csapolni a Fountain-koktélokat, átellenben Senza Fine cappuccino-t és Perpeto mochá-t ihattak az absztinensek, akik odafértek, feltéve, hogy képesek voltak a szájukhoz emelni a poharat a nagy lökdösődésben. Egy tűt sem lehetett volna leejteni, ennek ellenére viszonylagos nyugalom és valami rezignált várakozásféle uralkodott a terminálon, aminek persze a fokozott rendőri jelenlét is lehetett az oka.
Egyedül a biztosító társaság pultja árválkodott üresen, néhány szemfüles utassal egyetemben itt húztuk meg magunkat az indulásig.
Irigyeltem Magdát az energiája miatt, és hogy egy percre sem vesztette el a türelmét abban a zsivajban. Komoly és határozott volt, mint egy hadvezér. Én legszívesebben rögtön visszafordultam volna, ahogy kiszálltunk a taxiból, és vagy háromszor majdnem meg is tettem, mire átverekedtük magunkat a fiumei járat kapujáig. Nekem, akinek még az a néhány szembejövő is sok az utcánkban a kaland máris a földi pokol hetedik bugyrában kezdődött. Magda tudta ezt, megszorította a kezemet, jelezve, hogy eddig remek munkát végeztünk. Velünk szemben néhány gyerek tátott szájjal bámulta a híradót a fejünk feletti tévén, de nem volt kedvem elmozdulni Magda mellől.
Azzal biztatott, hogy a gépen majd kellemesen kinyújtózunk, pezsgőt iszunk és sós mogyorót eszünk. Amikor azonban szembesült a mobil lépcső felé kígyózó sorral, neki is elborult a tekintete.
Már értettük, miért csak kézipoggyászt hozhattunk magunkkal, amit fóliázva kellett leadnunk a becsekkolásnál. Magamban kuncogva figyeltem, milyen könnyeden lépked Magda a retiküljével, arra gondolva, mit összeszenvedtünk, míg eldöntöttük, mit fér be és mi marad otthon, és mit fogunk okvetlenül beszerezni Fiumében, rögtön ahogy megérkezünk.
A feketeleves azonban még hátra volt.
Egyéb ötlet nem lévén, az ülések közti helyet szivacspárnákkal töltötték fel, a háttámlákhoz pedig hevenyészett biztonsági öveket rögzítettek.
– De ezt most mégis hogyan… – hallottam Magda hangját mögöttem, és ekkor némi megkönnyebbülést éreztem, amiért nem kaptunk egymás mellé szóló jegyeket. Mialatt a helyeinket kerestünk, volt alkalmunk betekintést nyerni abba, hogyan is képzelte el az utazást a légitársaság.
A rendes ülésen lévők felhúzták a lábukat és a szivacsok szélére helyezték, velük szemben ugyanolyan pozitúrában a szerencsétlenebb delikvens lába az ülés kartámláján nyugodott. Mint testnevelés órán. A szokásos biztonsági szöveg helyett minden második percben türelemre és megértésre kért bennünket a stewardess.
Nekem a szivacs jutott, mégis, úgy tűnt, szerencsém lesz a velem szemben ülő, viszonylag kis termetű pasassal, ám amint levetette a cipőjét, nehogy összekoszoljon, masszív lábszag ütötte meg az orrom. Tanakodtam, megkérjem-e, hogy vegye vissza a lábbelit, de végül nem tettem.
– Ez semmi – szólt hozzám szipogva –állítólag a Ryanair gépeken az összes ülést kiszerelték és egy olyan műanyag hálót raktak, amibe az utasokat állították.
– Úgy érti, mint a dobozos söröket a műanyag gyűrűbe.
– Úgy, úgy. Egy alulra, egy felülre, és kész is. Legalább százötven helyet nyertek vele. Azt hallottam, hogy volt járat, ami 1000 fővel szállt fel.
– De, gondolom, az valamelyik olasz járat volt, nem?
Úgy nézett rám, mint egy fogyatékosra.
– Olaszország rég nem fogad gépeket – azzal az újságjába temetkezett, én pedig füleltem, hallom-e Magdát panaszkodni. Csak három sorral ült mögöttem, szokatlan volt a csönd az egész napi karattyolás után.
Miután mindenkit figyelmeztettek a toalett-használat fontosságára a még a reptéri kapunál, különösebb incidens nélkül érkeztünk meg, itt-ott persze érezhető volt, hogy valamit nem sikerült benntartani.
Odakint végül megtaláltam Magdát, aki rögtön be is mutatott újdonsült ismerősének, egy alacsony, olajozott hajú pasasnak.
– Marco üzleti úton volt Budapesten. Képzeld, bérelt yacht-tal megy Velencéig, és felajánlotta, hogy minket is elvisz.
Nem tetszett a behízelgő vigyora ennek a Marco-nak, sem a feleségemre vetett pillantásai. A kikötő esti fényei felé hömpölygő ember-ár láttán mégis el kellett ismernem, hogy az ötlet több mint jó, a parton tapasztalt káosz után pedig hüledezni voltam kénytelen döbbenetes szerencsénk miatt.
Egyszerű kis vontatóhajó volt, és nem yacht, Magda mindenesetre tapsikolt örömében, ahogy meglátta. Végre kényelmesen utazhattunk, csupán négy másik emberrel kellett osztoznunk a fedélzeten. Marco rögtön pezsgőt bontott a friss barátságra, Magdám úgy nyelte, mintha nem lett volna holnap.
Alighogy kifutottunk a kikötőből, az olasz jelzőrakétákat lőtt ki, amelyek bevilágították körülöttünk a vizet. Magda hangos "Juhéj! " kiáltásokkal jutalmazta.
– Az úszók miatt kell. Nem hiányzik egy per a nyakamba. De ne aggódjanak, néhány kilométer után elfogynak. Onnantól már csak a csónakokkal és a kajakosokkal kell vigyázni.
– Miért épp Olaszországban tört felszínre, drága Marco?
– Egyesek úgy tartják, mia bella, hogy magának a Sienai Szent Katalinnak a könnyei táplálják, melyet országunk végleges megosztottsága láttán ont. Ő és Assisi Szent Ferenc vigyázza az önök útját is, kedveseim!
– Ilyen alapon… – kezdtem volna vázolni a magyar helyzetet, ám Magda, nagy szemeket meresztve félbeszakított, mintha ott se lennék.
– Azt akarja mondani, hogy csak magunkra számíthatunk? Na és a rendőrség? A katonaság?
– Úgy tudom, két hete visszarendelték őket, miután hiába próbálták megfékezni azt a rém sok embert. Állítólag bombázni is akartak, de végül is inkább hagyták a fenébe az egészet.
Olaszok, morogtam magamban, és többet nem szóltam bele a társalgásba.
Magda alaposan bepezsgőzött, kétszer is belehányt az Adriába, mielőtt bealudt. Félálomban forgolódtam, nem egyszer véltem koppanásokat és evezőcsapásokat hallani, de meglehet, hogy csak a képzeletem játszott velem.
Hajnalodott, mire beértünk Velencébe. Szívélyes búcsút vettünk Marco-tól, aki nyugatnak tartott a torino-i villájába. Magdán nem látszott a másnaposság, elszántan haladt előre, pedig a tömeg megkétszereződött, úgy sodort minket a Santa Lucia állomás felé, mint két árva falevelet.
Csak egyszer álltunk meg, hogy bekössem a cipőfűzőm, miután valaki rálépett.
– Annak a gazembernek állítólag egy fél pincényi van belőle palackozva odahaza. Nem csoda, hogy nem jön velünk. Már az exportot szervezi körös-körül Európában. Mindenesetre megadta a számát, ha esetleg megszorulnánk.
Nem tudtam elképzelni, hogy valóban a segítségünkre sietne, ha bajba kerülnék, de nem volt időm ezen töprengeni. Egy kanyarban megtörtént, amitől tartottam: elvesztettem Magdát szem elől. Alighanem kisodródott egy sikátorba, kiabálásunk pedig beleolvadt a zűrzavarba. Képtelen voltam elővenni a telefonomat a mellényem belső zsebéből, ahova azért raktam, hogy el ne lopják. Nemsokára éreztem, hogy rezeg, de öt percbe is beletelt, mire elő tudtam bányászni. Rögtön hívtam is, de foglaltat jelzett. Az istenért Magda, ne szórakozz velem, dühöngtem magamban. Két perc múlva megint megpróbáltam, végre kicsengett.
– Na szió! – mindössze ennyit hallottam, aztán már csak a szaggatott búgó hangot.
Olyan jól elvolt a hajón, hogy természetesen elfelejtette feltölteni a mobilját. De legalább nem tűnt ijedtnek a hangja. Próbáltam visszafordulni, de még ha sikerült is volna, tűt kerestem volna a szénakazalban.
Az állomásra egyelőre lehetetlen volt bejutni, így az épület előtt, egy oszlophoz simulva vártam, hogy a ritkuljon a sokaság. Így legalább nem láttam a jegyautomaták előtti tömegverekedést, bár elég volt hallani is. Néha még elüvöltöttem Magda nevét, de csak egy öblös (és valószínűleg már nem egészen józan) férfihang visszahangozta ugyanazt.
A feleségemnek híre-hamva sem volt, ráadásul az elemózsiás tatyó is nála maradt. Hallottam, ahogy a vonatok egymás után futnak ki a pályaudvarról, és délre csakugyan szellősebb lett a tér, ahol álltam. Végre bejutottam az épületbe, de egy vastag ráccsal védett italbolton kívül minden zárva volt. Ásványvízzel, borral és három zacskó chipsszel téblábaltam fel-alá. Kis és nagydolgomat többekhez hasonlóan kintebb, a tehervagonok közt végeztem el.
Öt óráig minimum húsz szerelvény indult útnak, addigra megint tele lett emberrel az állomás. Ekkor döbbentem rá arra, amit már addig is sejthettem volna: Magda jó eséllyel tovább állt. Ez volt az egyetlen logikus dolog, amit az adott helyzetben tehetett. Fogtam a fejemet az ostobaságom miatt, mivel a bambaságomnak köszönhetően nem fértem fel egy személyvonatra sem. Ám alighogy az egyik odébbállt, máris beletolatott a helyére egy tehervagonokból álló szerelvény.
Láttam, hogy emberek özönlik el a rozsdás vagonok ajtaját, hát nem haboztam és felpattantam a legközelebbire, legalább száz elcsigázott, izzadt vándor közé. Szerencsére szélre kerültem, így leroskadhattam a fal mentén, míg a középen állók csak egymásba kapaszkodhattak.
Már előre elképzeltem, hogy a friss légáramlat majd lehűti az égő arcomat, ám a vonat nem indult sehova. Senki sem akarta kockára tenni a megszerzett helyét, aztán nyolc óra körül néhány dühösebb fickó mégis leszállt, hogy megtudakolja a késedelem okát. Rögtön vagy tízen próbáltak felkapaszkodni a kocsira, pedig hallottuk, hogy újabb vonatok futnak be és ki. Kénytelenek voltunk becsukni a vagonajtót, pedig így alig kaptunk levegőt a hőségben. Mellettem egy öreg anyóka pityergett magyarul.
– Nem hittem, hogy ezt még egyszer megérem. – Odanyújtottam neki a maradék ásványvizemet, abban bízva, hogy úgy majd elhallgat.
– Csak a nyelvemet nyújtom bele, és már húzok is a fenébe – hallottam újabb magyar szót a vagon közepe felől.
Továbbra sem tudtuk, mi történhetett a mozdonyvezetőkkel, odakint állandósult a zaj, csupán időnként hallatszott egy-egy vérfagyasztó üvöltés. Kilenc után pár perccel végre elindultunk, és végre friss levegő áramlott be a réseken. Próbáltam aludni egyet, látni úgysem lehetett semmit, néhány telefon pislákolt csak, szipogás, fingás hangjai.
Nem hibáztattam Magdát, ez már túl sok lett volna neki. És végül is, mit számít némi kellemetlenség, mikor hamarosan minden megoldódik. Nehezen tudtam elképzelni, milyen is lesz az, mindenesetre eszembe jutottak lelkes szónoklatai.
– Állítólag utána már se ételre, se italra nem lesz szükségünk. Persze, ehetünk, ha kedvünk tartja, és frissé, erőssé válunk, abban a pillanatban, ahogy az első korty legurul a torkunkon.
Az örök élet továbbra sem nyújtott különleges távlatokat a számomra, de a fáradtságtól, éhségtől, szomjúságtól, és a vizelési ingertől szívesen szabadultam volna.
Arra keltem éjféltájt, hogy a kezem valami nedvességben tapicskol. Nem haboztam sokat, elengedtem én is a hólyagom. Mintha egy nagyobb organizmus egyik kis kivezető nyílása lettem volna. Gyerekkoromban éreztem utoljára magam ennyire az emberiség részének. Még akkor sem bántam igazán, mikor percekkel később lefékezett a vonat.
A legbársonyosabb nyári éji szellő simogatta az arcom, amit valaha éreztem. Néhányan futásnak eredtek, én a többséggel együtt ráérősen bandukoltam, míg meg nem láttuk az útjelző táblákat.
Sejtettem, hogy nem vitt egészen Rimini-ig a vonat, de nem is volt rá szükség, innen sokkal közelebb volt a forrás. Már csak tizennégy kilométer választott el tőle (és, ha minden igaz, Magdától.) Ettől kicsit megélénkült a csapatunk, cinkosként egymásra vigyorogva osontunk a lankák között a nagy olasz éjszaka holdfényében.
Aztán nemsokára valami irdatlan sötétség fala húzódott előttünk a messzeségbe, amiben apró csillagok hunyorogtak. Mintha a világ végét értük volna el. De egy ideje már benne jártunk ebben a kavargó masszában, mikor elakadtunk. Körös-körül ideges morgás, kiáltozás, vakuk, mobilok fénye villant két másodpercenként. A levegő egyre fojtogatóbb lett, arra haladtunk, ahonnan egy-egy frissebb szellő érkezett. Önkéntelenül is számolgatni kezdtem, mióta lehetnek már itt ezek az emberek. Mindenféle nyelvjárás képviseltette magát, az angolt még értettem is. Egy asszony magyarul jajongott, hogy nem bírja tovább, talán a vonatbéli nénike. Fiatal hang válaszolt: Viszlek, mama!
Egy angol (vagy amerikai) házaspár a katonákat hiányolta, mondván, hogy náluk bezzeg sose történhetne ilyesmi. Valóban nem volt nyoma bármilyen karhatalmi jelenlétnek, csupán helikopterek zúgtak el a fejünk fölött olykor. Ennek ellenére nem uralkodott el a tömegen a pánik, inkább várakoztak, az Internacionálé, a "We are the champions" és különböző futball-indulók foszlányait hozta a szél.
Az éjszaka hamar elillant és elvitte magával azt a transz-szerű bódulatot, amit a félálmában láthatatlanul, de érezhetően ringatózó tömeg okozott bennem. Épp egy kisebb domb tetején ért a hajnal és az elém táruló látványtól majdnem összecsuklottam.
Ilyen lehetett Woodstock, gondoltam, de máris helyesbítettem. Legalább húsz Woodstock volt. De az is lehet, hogy száz. Nem lehetett felmérni, a horizontig nem láttam mást.
Hirtelen belém hasított, hogy mindössze egy hajnallal korábban még Magda borgőzös szuszogását hallgattam a lakályos kis hajókabinban. Vajon mennyivel járhat előttem? Eljutott Rimini-ig? Él-e még, vagy agyonnyomta a tömeg? Megesett rajta a szívem. Magda könnyen kötött ismeretségeket, bizonyosan odacsapódott valakikhez, miután szétszakadtunk. Mégis éreztem, hogy abban a pillanatban ő is magányosan, hullafáradtan törtet befelé a sűrűjébe. Afelől azonban nem volt kétségem, hogy előbb, vagy utóbb belemártja a fejét a szent nektárba. Sokért nem adtam volna, ha megpillanthatom valahol.
A telefonom rezgett, és kikapcsolt. Annyit még láttam, hogy hat óra harminchét van és nincs bejövő hívásom, ami megerősíteni látszott az előbbi elképzelésemet. Körülbelül fél nyolc lehetett, mikor a sodor, amiben haladtam, megállt.
Az emberfal előttem olyan masszívnak tűnt, amin egy ágyúgolyónak is feladta volna a leckét. A nap máris teljes erővel támadott, pólómat a fejemre csavarva ácsorogtam tanácstalanul. Mögöttem ugyanaz volt a helyzet, mint előttem, nem voltak illúzióim a visszaút esélyei felől.
Más célom nem maradt, minthogy megtaláljam Magdát.
Elkezdtem előrefurakodni az emberek közt. Szinte úsztam bennünk, volt, hogy a lábam nem is érte a földet. Láttam ájultakat (halottak is lehetettek), akik nem tudtak összeesni, összepréselt asszonyokat, fennakadt szemű óriásokat. Talpam alatt is húst éreztem, bár igyekeztem nem rátaposni a szerencsétlenekre. Kézzel-lábbal kapartam ki az utat magamnak, míg egyszer valószínűleg rossz végénél foghattam meg valakit, mert hirtelen, ki tudja honnét, egy ököl vágódott az arcomnak.
Jó nagy pofon lehetett, mert mire feleszméltem a Nap lejjebb mászott az égbolton. Nem tudtam összecsuklani én sem, fejem egy kopasz tarkón nyugodott. A hátizsákomat valaki leemelhette a vállamról, de valahogy nem aggasztott különösebben, nem maradt benne semmi, amit használni tudtam volna. Kiegyenesedtem és körülnéztem. Nők és öregek fogtak közre, egyikükből se néztem ki egy ekkora maflást. A fickó valószínűleg ugyanúgy vágta magának az utat, mint én, csak valamivel nagyobb hatásfokkal. Az arcom, a szemem és egyáltalán mindenem égett, és ezen az sem segített, hogy a Napot immár felhők takarták. A feleségem nevével az ajkamon újra megindultam előre.
Fogalmam se volt mennyit haladtam, de úgy tűnt, hosszú mérföldeket jártam be. Egy idő után az a különös érzésem támadt, hogy a tömeg deréktól felfelé képlékenyebb, könnyebben haladok benne, a lábam mégis mintha iszapban gázolna. Egy apró rés támadt előttem, így le tudtam nézni, és lám, tényleg valami tócsában gázoltam. Már a combom közepéig ért. Mindkét kezemet belemerítettem, hogy végre ihassam, ám egyből ki is köptem a kortyot. Noha szagokat egyre kevésbé éreztem, vagy talán csak megszoktam már, az íz a számban förtelmes volt. Ezek a testek körülöttem már napok óta pácolódhattak ebben a lében.
Az alkony váratlan gyorsasággal érkezett, mámorító szelet, és ami még fontosabb, könnyű esőt hozott magával. Körülöttem különös, beletörődött nyugalom honolt, az emberek halkan nyögdösve vetettek oda egy-egy szót egymásnak. A napsugarak még utoljára áttörtek a felhőkön és megvilágítottak egy különös képződményt előttem. Hosszan pislogtam, mert nem tudtam elhinni, amit látok.
Úgy százötven méterre tőlem, egy nagyjából négy méter magas és hét méter széles vörösesbarna halom emelkedett ki az embertengerből. Első ránézésre mozdulatlannak látszott, de jobban szemügyre véve látható volt, hogy lassú, folyamatosan kavargó mozgásban van, akár egy eleven spaghetti. Végtagok kalimpáltak ki belőle, olykor egy-egy test legurult a tetejéről, ám sehogy sem lett kisebb.
Azt hiszem ez már kissé soknak bizonyult, (egy pillanatra, mintha Magdát láttam volna mászni a kupac tetején) mert becsuktam a szemem. Csak akkor nyitottam ki, mikor éreztem, hogy a lábam zsibbadni kezd. Lenéztem, és láttam, hogy egy hétéves forma fiúcska áll rajta. Nem hibáztathattam, így is a mellkasáig ért a szennylé. Keze szorosan fogta az anyjáét, alacsony, vörös hajú fiatalasszonyét, aki engem nézett.
– Áll még a torony? – kérdezte angolul, erős akcentussal és rám villantotta hiányos fogsorát.
– Magda – bólogattam, félig önkívületben. Többet nem beszéltünk azon az estén, mindannyian a gondolatainkba merültünk. Éjféltájban megráztam magam, dühösen fújtam egyet, amire az előttem álló bágyadt "Thank you"-val reagált. Mérgem hamar elpárolgott, valami feszült, mégsem kellemetlen várakozás lett rajtam úrra. Valami csak lesz, olyan még nem volt, hogy ne legyen sehogy – hallottam Magda hangját a fejemben. Sehogy sem jött álom a szememre, így egy végtelennek tűnő éjszaka után végiggyönyörködhettem életem első napfelkeltéjét.
Most azon nevetek magamban, hogy mindezt úgy mesélem, mintha nem itt állnék még mindig ebben az őslevesben. Pedig azóta kétszer is ránk virradt már. Tagjaim kissé elmacskásodtak, máskülönben egészen jól vagyok. Megpróbálkoztam még pár korttyal a löttyből, ahogy itt hívják. Nem lett jobb, de nem is vagyok igazán szomjas. Pár lépésnyire tőlük egy nyeszlett kis fickó, akinek napelemes rádiója volt, esküdözött, hogy valamilyen bombázásról hallott, talán atom, de mi nem hallottunk mást a recsegésen kívül, és amúgy épp olyan fickónak tűnt, mint aki az ilyesmit elhiszi.
Egyelőre csak az érdekelt, merre lehetünk. Ismerve a szerencsémet, még mindig elképzelhetőnek tartottam, hogy a kiszáradó Marecchio folyóban álldogálunk. De Sinéad szerint maga a forrás rejtőzik a torony alján, márpedig ebben az esetben célhoz értünk. Bárcsak Magda is láthatná, gondoltam. Nem mintha nem tudtam volna pontosan, hol van. És kivel. Keserűen nyugtáztam, hogy immár bőven lesz időm megtalálni.
Mégis, mikor tegnap az éjszakai szellő cirógatott bennünket, mikor Sinéad valami régi ír mesét mondott Cian-nek, amiből egy kukkot sem értettem, majd később vörös hajzuhataga megpihent a csupasz mellkasomon és nyakának apró pihéi felragyogtak a holdfényben, tényleg olyan volt, mintha élnék.



Dublin, 2020.04.13.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Abszurd
· Kategória: Novella
· Írta: Gergely Kovacs
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 7
Regisztrált: 1
Kereső robot: 16
Összes: 24
Jelenlévők:
 · PiaNista


Page generated in 0.0229 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz