Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Kavics

, 122 olvasás, J. A. Cash , 6 hozzászólás

Elmélkedés

Apám azt mondta, nem kell létra, van ott. Végül három is volt és mind kellett. De örültem, hogy nem kell a sajátunkat vinni. Kevesebb nyűg.
Még előző este pakoltunk össze mindent, ami kell. Gégecsövet kellett feltekerni, szerszá-mokat összekészíteni. Vagy egy órán át rakodtunk a kocsiba, vaksötét volt, a mozgásérzéke-lő lámpa meg nem akarta érzékelni a mozgásunkat.
Amikor másnap bekanyarodtunk a telepre, senki nem volt ott, még a portás se, még a sap-kája se. Többször jártam már ott, a Rubinban vettük az egyik szőnyegünk, nővérem ágymat-racát, meg kisebb vackokat, de a telep végében nem jártam soha.
Apám végiggurult a pusztuló barakkok közt, a gaznőtte betonúton és megállt az egyik rak-tár előtt.
A csomagtartóban viszont minden kiborult, mire odaértünk – apám jól vezetett. Fémfűrész, csavarok, hatalmas fúrófejek, gyorskötöző, hajszállal borított szigszalag és az egész kupacot átszőtte egy foszló spárgadarab.
Megkérdeztem, sajnálja-e. Kérdezte, mit. Amit már előtte nap mondtam. Nem érdekelte. Apámat nem érdekelte ez a rész soha. Szerette minden eddigi autóját, ezt is, karbantartotta őket, sosem törte össze, de ez az egy hidegen hagyta.
A fűrész felkaristolta a belső műanyagot. Apám nem tett különbséget munkásautó és napi használatú között. A Mercedesszel járt dolgozni, kirándulni és az ilyen helyekre is. Olyan volt az autó, mint ő. Ingben, bőrcipőben járt az ügyfelekhez, irodákba, iskolákba, cégekhez; elegáns informatikus, de közben ő csinálta a piszkos munkát is. Ott állt tehát január köze-pén, vasárnap egy ipartelep végében a gyönyörű kocsija mellett. Nem zavarta, hogy felkar-colta a fűrész a műanyagot. Használatra van az autó, mondta.
Végül is, ebben is hasonlítottam rá. Két nadrágot hordtam, hetente váltva egész évben, cse-rélni csak ha kinőttem. De nem zavart. Anyám mindig mondta, hogy otthon ne farmerben legyek, de ugyanaz volt rajtam otthon, mint suliban, mint rokonlátogatáskor, mint kutyasé-táltatáskor, mint ott, a telep végében a hótlan, szürke januárban.
Kipakoltuk, ami kellett. Vagyis apám. Kettőt léptem és szomorú lettem. Temető állt a rak-tár előtt, egy apró kripta. Először csak a Scudót láttam, távolról. Fel se tűnt. Az áruszállító szolidan, fehéren takarta el a csonka testeket.
Akihez a kábelt kötni kellett, autókat újított fel. Akkor épp nem. Vagyis nem látszott. Egy Audi terepjáró állt s Scudo mögött, teljesen új. Lökhárító nem volt, mögötte lógott egy vas-rácsról. Mellette egy szedán. Odaléptem. Nem mertem megérinteni, csak bámultam. Épp ott álltam, ahol valaha a szíve volt. Vagy az agya. Mindkettő egyszerre. Szélvédőtől kezdődött a szedán, a motortér helyén csak én voltam, meg az egyik abroncsa, felfordítva; azon állt. Be-lül semmi. Mindent kiszedtek, még az ajtók műanyag belsőjét is. Csak a váz. Semmi egyéb.
Apám kinyitotta a fúró dobozát, a két zárófül rég letört már, semmi nem tartotta a dobozt. Belül káosz. A fúró körül fejek, egyéb alkatrészek épp csak elfértek.
Ekkor hoztuk az első létrát. A kocsis fickó barakkjának támasztottuk; itt kellet először fúr-ni. Apám fenn a létrán, én lenn, adogattam neki, amit kért. Közben a helyet néztem. Sivár, köd mindenhol. Sehol senki, csak apám, én, meg a döglött autók. Minden szürke volt. Az erőmű kéményei épphogy nem tűntek el a ködben, csúcsukat még láttam.
Apám belefúrt a csöndbe. Biztos kézzel fogta a régi Bosch-t, miközben a 25 milli vastag fej belemart a téglába. A vas egyre beljebb mászott, a lyukból lassan pergett le a vörös por, megint egy szétaszott ember nedvtelen vére, mint a sivatag homokja, amely valaha kőszikla volt, vagy egy hatalmas orr, de az idő elkapta és elpergett.
Elfordítottam a fejem és a roncsokat néztem. Volkswagen emblémája csüngött a lökhárító mellett a rácson, mint fáról a kötél, nem mozdult, csak a halk szél rezgette néha.
A fúró koppant, megállt. Apám lemászott, hoztuk a másik létrát a másik barakkhoz. A harmadikat is felállítottuk egy méterrel arrébb, hogy ne kelljen ide-oda rakosgatni. Feluga-tott a fúró. Néztem a roncsokat. A Scudo sem az volt, aminek látszott. Egyik gumija lyuka-san feküdt a betonon, mint a gyúrt tészta. A valóság tükre összetört mindkét oldalon, a job-bat még szigszalag fogta, a balban csak dirib-darabok látszottak az életből. Egyiken a jobb szemem, másikon a kabátom, harmadikon a barakkok sivársága. Az utastérben por, szétdo-bált mindenség. Egy munkás élete. Cigisdoboz, üres palackok, keresztrejtvény a tervrajzok, szemét. Úgyse kell már.
A barakk másik felén, a létra túloldalán egy Astra állt. Már nem fénylő csillag volt. Pat-togzott le az ártatlansága a motorházon, a sárhányónál. Rozsda vörös bűne burjánzott helyet-te.
Apám felfúrta a kábeltartó dobozt. Fehér volt még, a többi barakkon már sárga volt, nap-szítta. Fázott a kezem, mert csak álltam. Apámé nem, ő fúrt.
Az Astra belül rendezett volt. Átlag családi autó. Szövetülés, tisztaság, várja vissza a gye-rekeket. A kalaptartón játékmaci. Tél van, alszik a medve.
Volt még egy ponyvával letakart kocsi is. Fekete lepel borította, be akartam nézni alá, látni a titkot, de nem sikerült. Nem szabad!
Ekkor kihengergettük a gégecsövet, amelyben a netkábel ment. Az út túloldalára mentem, hogy a cső egyenes legyen. Húsz lépésre, a telek végén apró kocsma állt. Műanyag, átlátszó ponyva, vörös rekeszek, palatábla, harmattól folyt krétabetűkkel. A fabódé üres volt, halott. Mint minden más.
Apám szitkozódva dobta le a csövet. Átfúrta ugyan a falat, de a másik oldalt nekitámasz-tottak valamit. Beléptünk az épületbe; alkatrészek, gázpalackok, dobozok. Illat. Az új illata és a régié. Keverék. A mű szaga, az emberkéz alkotta, dübörgő Frankensteinek tagjai kar-tondobozokban. Várták az élesztést. Mint kinn a Scudo a munkást. Mint az Astra a családot.
A padlásra nem találtuk a lépcsőt. Apám káromkodott. Pakolunk! Mondta, nincs mit ten-nünk. Helyreraktuk a létrákat. Ma nem jutunk fel velük. Amikor az utolsót vittük, megbot-lottam valamiben. Elejtettem a létrát. Apám morgott és egyedül vitte a falhoz. Én lehajoltam megnézni a csillogó szürkeséget a cipőm útjában. Olcsó karácsonyfadísz volt. Ő állított meg. Ő, aki büszke, haldokló természeten kéne, hogy az embert dicsérje, most itt fekszik a gazban egy rozsdás szeg mellett.
Összepakoltunk, mindent be a Mercibe. Munkásautó. Luxusautó. Mint az Audi. Mint a Scudo. Beültünk, a motor brummogott. A gyászbarakkok énekelték a refrént. Mintha minden irányból jött volna a hang. Elindultunk.
A telep lassan elmaradt mögöttünk. Apám retro válogatása szólt, Simon&Garfunkel: I am a rock. Szikla, az hát. Most még.
Elmaradt a Scudo, az Astra, a kibelezett szedán, az újszerű, de már halott Audi. Elmaradt a gaz, a szeg, a karácsonyfadísz. A kábelesdoboz, a létrák, az otthagyott csövek, a befejezetlen munka. Ottmaradtak a barakkok, amelyeket egy másik éra húzatott fel, hogy gondolatnélküli harcosok háljanak bennük, majd haljanak el. Helyükre apró cégek léptek, akik e nyomorta-nyán akarták létrehozni az álmuk. Rubin bútor, BU-FA, kis kocsma. Most még sziklák.
A Mercedes búgva szaladt haza velünk a melegbe, a szeretetbe. Persze, rohanjunk. Mind-egy, mivel, oda jutunk úgyis. Egyszer a Merciből is rohadó Astra lesz, családra várva, kibe-lezett szedán donorért, donorként sírva. Apám kőszikla. Én még csak kavics. Egyszer én is megnövök; egyszer apám is, én is téglaporrá válunk, lepergünk a fúró vasától a porba.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Novella
· Írta: J. A. Cash
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 6
Regisztrált: 0
Kereső robot: 16
Összes: 22

Page generated in 0.0375 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz