Álmosan ébred a Nap,
asztalomon halomban állnak a levelek.
A kutyám lustább, mint én vagyok!
A postás ma is késve érkezett.
Hullanak a fáról a levelek!
A szomorúfűz unottan lengeti ágait,
a káka vidáman zöldell a békanyálas tóban,
a sok vakondtúrás, mint az aláaknázott Gázai övezet,
úgy sorakozik a pázsiton.
Én fejemet földre hajtom
s nézem, miként hullanak a levelek.
Újra meg újra. Abba a békanyálas tóba.
Kéklőn virul a zöld között,
de nem a jácint vagy ibolya,
hanem a szilva, mely a fáról a földre érkezett.
Időnap előtt!
És savanyú illata a levegőben árad,
a darazsak nálunk örömtáncot járnak,
na meg a szúnyogok.
Ők a véremet szívják!
A békák mogorván ülnek, hasztalan
kuruttyolva az éhségtől a tóban.
A szúnyoglárvás, zöld, békanyálas tóban!
Unottan ülök.
Semmit nem teszek.
Hasítom a fát, forgatom a finom illatos lucernát,
a frissen aratott búzamagvakat kémlelem
és paraszti agyamban csöppnyi érzelem lobban.
Lehet, szeretve vagyok? Vagy én szeretek?!
Feljött a Hold, a kuvik zajong s a denevérek
hajamba kapaszkodni vágynak.
Vége van a mai napnak,
vége van a mának!
A lehullt leveleket elfújja a szél,
a békanyálas tóból zöld béka szúnyognak mesél.
A szomorúfűz még szomorúbb maradt.
A kék szilva megromlott a koronája alatt.
S a legnagyobb csoda, hogy én még élek!
Így, Nyár végére hozzám
már csak a fáról lehullani
kívánó levél beszél.
De én ennél többet nem is kérek!
Online látogatók:
Látogató: 57
Regisztrált: 4
Kereső robot: 15 
Összes: 76
Jelenlévők:
