A betegség szürke árnyéka
kiszívja belőlem a színeket,
álmaim szivárványán
bennem minden fekete lett.
Hideg ágyamon levetettem ráncaim
- befedte az érdes takaró -
lelkem olykor a mennybe felér,
a reménysugár már hiábavaló.
Folyóként áramlik a gondolat,
- sodródva az útvesztők között -
apránként pusztításba kezd
meszes csontjaim mögött.
Sír a kín a mulandó időben,
forró ólomként ömlik a vérbe,
lassan és biztosan rombolja énem,
sóhajom vénát szakít az érbe.
Morfium nem gyógyír, nem megoldás,
minden korty a halál horgán akad,
csikorog fogam az elkopott zománcon,
mikor tompulva érkezik az újabb adag.
Engedelmesen harcol a testem,
már szétszórta petéit a kór,
zsibbasztó hatása fölém kerekedett,
vége, nem lóg belőlem több zsinór.