Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Ahol a nap mindig korábban kel -10. rész

, 28 olvasás, Sutyi , 2 hozzászólás

Ezerszín

Útban az új otthon felé

A szobán eluralkodott a káosz. A gardrób kihúzott fiókjaiban ásító üresség tátongott, s a nappali szinte minden szabad centiméterét ellepték a csomagolásra váró holmik.
Már hetek óta minden gondolatát a Kínába költözés töltötte ki. Vajon mit kell vinni egy ilyen országba, amikor két évre kiköltözik valaki?
Végül Gábor nyugtatta meg azzal, hogy dolgozni mennek, egyáltalán nem lesznek pénz szűkében, s mindent meg tudnak vásárolni majd, ami hiányzik.
Végtagjában fájón sajogtak a pár nappal ezelőtt kapott védőoltások nyomai, ezért pihenésképpen az ablak alatti meleg fűtőtesthez dőlve nézte a ház lábához simuló kertet.

Március eleje volt, s itthon még csak lopakodott a tavasz
Az utcai kerítés tövében, az egybefüggő vékony hótakarót meg-meg szakítva a nap melege fekete foltokat olvasztott a talajra, ahol szűzies fehérséggel törtek felszínre a tavasz ígéretét hozó hóvirágok. A háztetőről kövér cseppekben hullt alá az olvadt hó, s fénylő pöttyöket rajzolt a terasz vaskorlátjára. Némely fán erőtlenül duzzadtak a rügyek, és még szinte minden kopár volt. A szemközti ház kéményének peremén egy dolmányos varjú lépkedett peckesen körbe-körbe, talán, hogy némi meleget csenjen a kiáramló füstgomolyagból.
A didergős időben minden teremtmény fedélre és némi melegre vágyott.

Alig-alig tudta képzelni, hogy nem egészen két nap múlva, a világ másik végén, szubtrópusi nyár várja őket.


Az emeletes airbus zsúfolt légterét betöltötte a furán dallamos kínai nyelv, mely a felszállás után nem sokkal a méhkas zsongásával hasonlatos zajjá szelídült. Alattuk egy röpke pillanatra még felsejlett a város, az álmatagon hömpölygő Duna, hátán a hidakkal, de azután már csak a felhők feletti, egyeduralkodó fehér holdbéli táj maradt, amíg lassan mindent elnyelt a sötétség, csak a repülőgép szárnyán villogott a jelzőfény.

Kényelmesen hátradőlt az ülésben. Képzeletét betöltötték az elmúlt nyár pekingi képei.
Az örökké szmogfelhőben úszó fővárosé, ahol már ízelítőt kaphatott abból, hogy a föld legnépesebb országába nem azért utazik az ember, hogy távol legyen mindenkitől. Bárhova mentek, oldalukban érezhették száz másik turista könyökét, akiknek többsége kínai volt. Addigra, ha nem is szokta meg, de megbotránkozás nélkül elfogadta a viselkedésbeli különbségeket, nevezetesen a köpködést, az orrszívást, a csámcsogást, sőt még azt is, hogy az ázsiai illemhelyeken az egyik legintimebb emberi tevékenységet közösségi élménnyé alakították, vagyis sok helyen csak rövid kis oldalfalakkal elválasztva guggoltak a lyukak fölé nők és férfiak.
De túl ezeken a kellemetlenségeken, inkább a szépségekre fókuszált!
Naná, hogy ezen a pár napon, mint igazi turistához illik, végig rohanták a nevezetes helyeket! A Tien'anmen teret, a világ legrégebbi városát a Tiltott Várost, a geometriailag tökéletes Ég templomát, a Lámák Templomát, a Nyári Palotát. Imádott a hutongok több száz éves sikátorai között barangolni, elbűvölten nézte a parkokban zenére táncoló, tajcsizó, kínai sakkozó, boldognak tűnő nyugdíjasokat, s bármikor, ha felidézte a templomokat, orrában érezte a füstölők fanyar illatát.

Peking olyan komor, távolságtartó volt, csak néhol vidámították a tompa szürkeségből kivillanó égővörös lampionok, s a kackiásan ég felé ívelő piros háztetők, a gerincükön szelleműző állatkák sorával. A sétáló utca a Wangfujing, viszont igazi világvárosi hangulatot árasztott a fényűzően csillogó kirakatokkal, a tetők felett vibráló hatalmas neonreklámokkal, s az Ízek Utcájának néhol gyomorforgató ételkínálatával.
Bár akadt azért európai ember gyomrának tetsző étel is! Itt egy utcai standnál evett először damplingot, amely nagyon ízlett neki. A tölteléket -darált húst, zöldségeket- forró vaslemezen megpárolták, majd a megtöltött gombócokat kívülről is megpirították, végül egy papírtálcára helyezve szójaolajjal öntötték nyakon.

Ha az ember kába lett a város dohos levegőjétől, Peking magasságában, Badalingban friss levegőt szívhatott a Nagy Fal meredek kaptatóin, s csodálhatta a fenséges kilátást. A falat időszámítás előtt ötszáz körül kezdték építeni, hogy távol tartsák a mongolokat. Ezt a falszakaszt még abban a formában állították helyre, ahogyan fénykorában festhetett. Elég csak rövid ideig sétálni le- s fel a meredek kaptatón ahhoz, hogy ne kapjunk levegőt.

Az utolsó este nem maradhatott kulináris élvezetek nélkül!
Így asztalt foglaltattak a Wangfujing egyik leghíresebb kacsa éttermébe, a Da Dong Roast Duck-ba, mert a pekingi kacsát csak ilyen speciális éttermekben érdemes megkóstolni.
Gyalog indultak a vacsora helyszínére, s mint mindig, most is elvarázsolták a sétáló utca pirosba játszó varázslatos nagyvilági fényei, az óriásplakátokon a rejtélyes kínai írásjelek, mint valami megfejthetetlen hieroglifák.

Az étterembe lépve, miközben az asztalukhoz vezették őket lopva nézett körül. Itt is dominált a piros szín, a falakon, a bútorokon, a mennyezetről lógva lampionok képében, s az esti hangulatvilágítás tompa fényeiben mindez olyan meghitt, titokzatos női budoárrá varázsolta a helyiséget.
Izgatottan várta a „találkozást” a világhíres pekingi kacsával, melyről már sokat hallott. A hagyományos recept szerint a pekingi kacsa úgy készül, hogy szakács befújja a levegőt a kacsa húsa és bőre közé, ezzel a bőr elválik a hústól. A bőr alatti zsír-sütés közben- kicsorog, és ettől a bőr valami hihetetlenül omlós és ropogós lesz.
Ezután a kacsát kemencében, egy rúdra akasztva, nyílt lángon sütik.
A frissen elkészített kacsát a séf előttünk szeletelte fel egy nagyon éles késsel. Külön tálba helyezte a bőrét, s külön a mellét, amelyet-állítólag-annyi szeletre vágtak, amennyi alaptörvény van Kínában (ez utóbbi számszerűségét nem ellenőriztem)
A tálalás és a fogyasztás módja is különleges volt. Az asztalon elhelyezett sós palacsintához hasonló tésztába göngyöltük a hosszúkásra vágott zöldségeket (retket, póréhagymát, görögdinnyét) és a vöröses szószba mártott kacsafalatkákat.
Számára kicsit kellemetlen csak az volt, hogy mindezt evőpálcikával kellett megennie.


Emlékeiből a gép kerekének hangja ébresztette fel, amint odakoccant a leszálló pálya betonjához.
A már ismerős Baiyun Airporton most megkerülhették a hosszan kígyózó sorokat, a szigorú ellenőrzést az országba jutás előtt, hiszen kínai meghívásra munkavállalói vízummal érkeztek.

Bőröndökkel megrakottan a tömegben kifelé araszolva már messziről észrevette Jinsongot, amint fülig érő szájjal, hatalmas karlengetéssel gesztikulálva sietett eléjük.
Furcsa érzés kerítette hatalmába, amint az ismerős arcon a barátságos mosolyt megpillantotta.
Hazaérkezett!

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Próza
· Írta: Sutyi
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 17
Regisztrált: 3
Kereső robot: 13
Összes: 33
Jelenlévők:
 · Ifjabb_Tok
 · Magyar Anita
 · Öreg


Page generated in 0.0388 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz