Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Ahogyan egy Férfi tud szeretni

, 477 olvasás, Sutyi , 16 hozzászólás

Sors

Hajnali öt óra volt. A faluvégi, enyészetnek átadott ódon sírkert gazzal benőtt útjain szlalomoztunk kettesben, apám öreg motorkerékpárján. A pára megült a borostyánnal keszekuszán beszőtt sírokon, s olyan volt mindez, mintha túlvilági árnyak bolyonganának tétován, itt rekedve az e világi létben.
Jócskán elhagytuk már a misztikusnak tűnő bolygó lelkek honát, s a poros, hepehupás dűlőúton haladva, a hajnali szellő, mint valami fátylat lebbentette fel a szántóföldek párából szőtt takaróját, s a látóhatár szélén kimosolygott a Nap. Sugarai megfürödtek a kukoricák levelein megült harmatcseppekben, csillogó gömbökké varázsolva azokat.
A nem túl távolban-jelezvén, hogy közeledünk úti célunkhoz- előbukkantak a komótosan bólogató mély-szivattyús olajkutak.

Várakozással telten léptem át első munkahelyem küszöbét, s tétován álltam meg a mennyezetre meredő állványok erdejét látva, melyeken, mint valami karácsonyfán függtek az üveglombikok, bennük folyékony aranyként a meg-megcsillanó olaj.
Ekkor egy égszínkék szempár villant rám a laborasztal mögül, s abban szempillantásban már a nyakam körül éreztem tulajdonosának ölelő karjait, s arcomat elborította a szőke hajzuhatag.
- Hát mégis csak megjöttél Sára! Nemhiába reménykedtem!
Magamhoz térve a meglepetéstől jómagam is kitörő örömmel fogadtam a tényt, hogy mégsem leszek teljesen egyedül ezen az Isten háta mögötti helyen.

A környezet egyáltalán nem fiatal lányoknak, hanem inkább nehéz terephez és fizikai munkához szokott kemény férfiaknak való volt. Az alföldi kőolaj-bányászati telephely központjában egymás mellett sorakozó barakkok kívülről leginkább egy ideiglenesen felhúzott katonai táborhely képét mutatták, mint olyanét amelyben irodák, műhelyek, laborok kaptak helyet. Az épületek körül néhány munkásszállító kisbusz és vászontetős dzsip várakozott, körülöttük overallos, gumicsizmás férfiakkal.
Nos ez a nem éppen lányregénybe illő környezet sokkal barátságosabb képét mutatta, amint én is felismertem Dórit, aki az évfolyamtársam volt a középiskolában, s aki platinaszőke derékig érő haja és ringó járása miatt egyáltalán nem volt átlagos lány. A suliban a korszak neves színésznője után Vladynak becézték.
Attól az első naptól kezdve, mint az egypetéjű ikrek elválaszthatatlanok voltunk Dórival. Együtt voltunk napközben a munkahelyünkön, gyakran éjszakai műszakban, vagy hétvégén, ha a munka úgy kívánta, s együtt töltöttük a szabadidőnket is. Rövid idő múltán szó nélkül olvastunk egymás apró gesztusaiból, grimaszaiból, s lelkünk minden apró titkát megosztottuk egymással.

Szép lány voltam, s csinos is, de Dórit mégis magam fölé helyeztem, s elhittem, hogy ő a „leg” és mindenből neki jár a legjobb. Feltűnő jelenség volt, s ha nekem egy arasszal térd fölött ért véget a miniszoknyám, az övé két arasszal. Nem csoda, hogy mindig megfordultak utána a férfiak, gyakran elismerő füttyszó kíséretében, s ő ezt a feltétlen hódolatot teljesen természetesen fogadta, úgy, mint akinek mindez kijár. Mégis, furcsamód, nagyon nehezen viselte, ha valaki a társaságban, vagy a munkahelyen néha, valami miatt – azzal, hogy nekem szebb a lábam, vagy a szemem – fölé helyezett, vagy valamelyik fiúnak a társaságból én tetszettem.
Addig mesterkedett, amíg le nem taszított a képzeletbeli trónusról.
Zárkózott, nyugodt lány voltam, s még így sem haragudtam rá, elfogadtam ilyennek. Hittem, hogy ha majd eljön az a férfi, aki valóban szeret, azt semmilyen mesterkedéssel nem lehet elvenni tőlem.

A sok kis szerelem, kaland után, először neki jött el az igazi, egy magas szőke, kék szemű férfi személyében, aki a kollégánk volt.
Egy busszal utaztunk reggelente és délutánonként a cég telephelyére a közeli városból.
Dóri kinézte magának a fiút, aki eleinte észre sem vette őt. Talán ezért is történt, hogy fülig belehabarodott, s hetekig mesterkedett, hogy észrevétesse magát.
Amikor mindez sikerült, határtalanul boldog volt, de Zolit pár hónappal megismerkedésük után behívták katonának, s a nyugati határszélre helyezték.
Dóri pár hétig búslakodott, de azután mintha egyedül lenne továbbra is eljárt szórakozni, míg egy hétvégén a közeli gyógyfürdő strandján meg nem ismerkedett a tizenhét éves gimnazista fiúval, Petivel



Időközben a járási székhelyen a cég házakat építtetett, s ezekben a vezetőség döntése alapján jelölték ki az új tulajdonosokat.
Így történt, hogy az egyik napon a telepvezető Dórit is behívatta az irodájába, s közölte vele, hogy amennyiben komoly a kapcsolatuk Zolival, s két héten belül ezt hivatalossá teszik, kaphatnak egy kétszobás lakást.
Dóri nem teketóriázott, hiszen addig albérletben lakott, s kilátása sem volt lakásvételre, a legközelebbi hétvégén vonatra ült és hazautazott a szüleihez a kis dunántúli faluba.
Meghányták-vetették a teendőket, s a szülők vállalták, hogy a háznál a legszűkebb rokonság jelenlétében megtartják az esküvőt. Zoli kikérte magát a honvédségnél, s egy hétvégére eltávozást kapott. Az a megtiszteltetés ért, hogy engem és a vőlegényemet Dóri felkért esküvői tanúnak.

Lázasan készülődtünk tehát, s a menyegzői ruhát Dóri maga tervezte, amely csodaszépen állt királynői termetén, bár kicsit polgárpukkasztóan rövidre sikeredett.
A falu apraja és nagyja összefutott a főutcán, amikor az esküvői menet végigvonult rajta, egészen a katolikus templomig, majd a tanácsháza házasságkötő terméig.
A kis ház udvarán, jobb lehetőség nem lévén, fölvertek egy kölcsönzött sátrat, ahol a mintegy ötven fős rokonság hajnalig vigadhatott.
Pirkadatkor azután eljött a búcsú ideje, mert Zolinak vissza kellett utaznia az állomáshelyére, mi pedig hármasban Dórival hazautaztunk az Alföldre.

A lakást valóban kiutalták az „olajos” lakótelepen, ahol lakásavatóként házibulit szerveztünk.
Ez volt akkoriban a fiatalok kedvelt szórakozása. A magnóról Beatles, Bee Gees, Rolling Stones dalok szóltak, s mi önfeledten táncoltunk, s időnként a padlóra kucorodva, zsíros kenyeret és savanyú uborkát majszolva, világmegváltó beszélgetéseket folytattunk.

Dóri nem is titkolta a viszonyát Petivel, egészen addig, amíg -kisváros lévén- a szülők is tudomást szereztek minderről. Természetesen felháborodtak, s a kiskorú fiú megrontójának titulálták Dórit, felkeresték, s közölték vele, hogy fegyelmivel kirúgatják a munkahelyéről ha nem szakít Petivel.
Dóri megtette, de közben lelkileg összeomlott.
Mire a kisvárosi pletykák jórészt elültek, leszerelt Zoli és visszajött a munkahelyére, de elsősorban szeretett ifjú feleségéhez...

Teltek a napok, hetek, hónapok eseménytelenül, mintha a feledés jótékony homálya végleg eltemette volna a múltat. Talán csak én vettem észre, hogy Dóri nagyon megváltozott. Nem volt többé a társaság központja, nem kacagott már olyan önfeledten, mint azelőtt. Nem csak sejtettem, hanem tudtam is, hogy lelkében viharok dúlnak, s féltem attól, hogy egyszer csak vége szakad ennek a látszólagos nyugalomnak.
Dóri és Zoli, megváltozott státuszuk ellenére ugyanúgy hívtak magukkal egy-egy moziba, koncertre, strandra. Immár kettőjük barátja voltam, hiszen időközben nagyon megszerettem a csendes, visszahúzódó, művelt, és jóindulatú Zolit.

De a vihar kitörése nem sokáig váratott magára...

Azon a vasárnapi, nyári délutánon moziba készültünk hármasban. Fülledt meleg volt, s ezerszámra ontotta égető sugarait a nap, de még szinte észrevétlenül mögötte komor-szürke esőtől duzzadó fellegek kúsztak be óvatosan a képbe. A mozi amolyan hatvanas évekbeli öreg mozi volt, ahol klímának még híre-hamva sem volt. A kényelmetlen faszékeken kívül, a levegő is fullasztó volt. A súlyos vasalatos tölgyfa ajtó és az árnyékoló nehéz vászon függöny ellenére is bekúszott a kinti páratelt levegő.

A film végén csak sodródtunk a tömeggel a kijárat felé.
Egyszer csak Dóri megfogta a karom és félrehúzott, hogy Zoli ne hallja miről beszélünk, s sietősen suttogva elmondta, hogy látta Petit a barátaival az előttünk lévő sorban, és kért, hogy mindenképpen menjek oda hozzá, s beszéljek vele, hogy még egyszer, utoljára szeretne találkozni vele.
Nagyon nem volt ínyemre a dolog, hiszen tudtam ha mindezt megteszem, elveim ellenére, még Zoli haragját is jogosan magamra vonom. De Dóri úgy szorította a karom, hogy szinte fájt, s a szemeiben szánandó könyörgés ült...

Amíg élek, nem tudom megbocsátani magamnak, hogy akkor egyszer Sorsot játszottam!


Mire kiléptünk a moziból már dörgött és villámlott, mintha az időjárás is tükrözni akarná a feldúlt lelkiállapotomat.
Megvártam amíg Dóriék eltávolodnak, bár biztos voltam benne, hogy Zoli sejti, hogy miben mesterkedünk, hiszen este náluk készültem aludni, s furcsa lehetett neki, hogy úgy szó nélkül elmaradtam.
Kínosan éreztem magam, hiszen Peti csak látásból ismert. Megvártam amíg leszakad a társaságtól, s odamentem hozzá. Zavartan hebegtem-habogtam egyik lábamról a másikra állva, de éppen csak elmondtam, hogy ki vagyok, sűrű cseppekben megeredtek a felhők könnyei. Feltámadt a szél, s a gyér utcai világítást csak a villámok fényei pótolták, amint időről-időre bevilágították a környéket.
Fürkészően nézett rám, majd oldva zavaromat kedvesen azt mondta:
- Gyere, menjünk be a Zenés Presszóba, s majd ott mindent megbeszélünk.
A szakadó esőben futva indultunk a fő utcán álló helyiségig, ami az egyetlen éjszaka is nyitva tartó bár volt.
Ahogy beléptünk, mint két ázott veréb, Peti nyugodtsága rám is rám ragadt.
Helyet foglaltunk egy eldugott sarokban, ahol a sötét dohszagú falburkolat és az áthatolhatatlan cigarettafüst láthatatlanná tett bennünket. Itt a helyiségben lévő zaj már monoton zsongássá szelídült, s a bárzongorista klimpírozásából is alig-alig volt kivehető a dallam.
Megrendeltük az italunkat és Peti kérdő tekintetére válaszul beszélni kezdtem, s elmondtam barátnőm üzenetét.
Annyi időt sem várt a válasszal, amíg belekortyoltam az italomba, s amit mondott az annyira megfontolt, felnőtt férfira vallott:
- Nézd, én már régen kijózanodtam. Beláttam, hogy igaza van a szüleimnek, s nekem most a továbbtanulásra kell koncentrálnom. Szerettem Dórit, bár most már tudom, hogy ez egy meggondolatlan és őrült szenvedély volt, aminek nem lehetett folytatása. Azt üzenem neki, hogy nem felejtem el, de nincs értelme találkoznunk.

Felszabadultan indultam haza Dóriék lakása felé, bár tudtam, hogy a neheze még ezután jön, hiszen szembe kell néznem mindkettőjükkel.

Utólag tudtam meg egy közös barátunktól, hogy Zoli nagyot csalódott bennem.
Ezen nem csodálkoztam, hiszen én is nagyon rosszul éreztem magam.


Azon a télen férjhez mentem, s az ország másik végébe költöztem.
Telt-múlt az idő, gyorsan peregtek az évek, s mire a gyerekeim felcseperedtek egyszer csak kimondhatatlan érzések kerítettek hatalmukba. Még egyszer vissza akartam menni ifjúságom színhelyére és látni akartam Dórit, tudni, hogy mi lett vele.
A férjem szervezte meg a találkozást, aki tervezőmérnökként rendszeresen lejárt az üzemek működését ellenőrizni. Kivettem egy nap szabadságot, s beültem mellé a céges autóba.

Mindez 1992 nyarán történt, huszonkét évvel azután, hogy elhagytam azt a helyet.
Dóri az emlékeimben sudár, ifjú és szép maradt. Amikor beléptem a labor ajtaján, alig tudtam a döbbenetemet visszafojtani. Aki velem szembe jött, még csak nem is emlékeztetett arra a nőre, akitől 1970-ben búcsút vettem. Azt arca hamuszürke volt, szederjes és püffedt. A valaha fénylő aranyszőke fürtök zsíros tincsekben lógtak a vállára és az arcába. Sovány testéből, oda nem illően emelkedett ki a hasa. A külsejére valaha sokat adó barátnőm vállán egy jellegtelen ruha lógott, mely egyes helyeken megfeszült amorf alakján...
Szeretettel és szánalommal telten öleltem át. A délutánt együtt töltöttük a lakásukban-amelyhez annyi szép emlék fűzött- s a családjainkról beszélgettünk, szándékosan kerülve a kínos témákat.

Amikor a férjem megérkezett az üzemből, beültünk az autóba és haza indultunk.
Beszélgetés közben csak annyit jegyzett meg Dóriról:
- Súlyos alkoholista, már régen nem önmaga.

Ezután, ha néha eszembe jutott is a barátnőm, nem foglalkoztam vele, eltettem a múlt emlékei közé a vele/velük töltött szép ifjúkori éveket.



1999-ben egy gázkonferencián vettem részt Egerben.
Éppen egy érdekes előadáson voltunk a főnökömmel (fosszilis és nem fosszilis energiaforrások volt a téma), amikor a szünetben a kijárat felé haladva megpillantottam Zolit.
Még mielőtt szóltam volna, ő is észrevett és odajött hozzám. Mint régi jó barátok öleltük meg egymást. Úgy váltunk el, hogy este a Szépasszony-völgyben tartott fogadáson mindenképpen egy asztalhoz ülünk és jól kibeszéljük magunkat.

Amikor ott ültünk egymással szemben az első, ami kikívánkozott belőlem a bocsánatkérés volt, amiért akkor Dóri kedvéért elárultam őt.

– Már nagyon régen megbocsátottam neked-mondta Zoli-és tulajdonképpen az csak a kezdet volt. Azután is megcsalt fűvel-fával. Élvezte, hogy hódíthat, hogy uralkodhat a férfiakon, de talán ő sosem volt szerelmes igazán, mindez csak a hiúságának kellett. Aki szerelmes lett belé, azt úgy dobta el, mint egy használt, semmire sem jó rongyot. De ahogy elkezdett öregedni már visszautasítások is érték, megtapasztalhatta, hogy nem olyan kívánatos, s nem tud meghódítani akárkit. Ekkor nyúlt először borospohárhoz, s azután nem volt megállás. A kudarcait az italba fojtotta, s ha nem volt a közelben más, a laborban a denaturált szeszt is megitta. Egy ilyen eset után kirúgták a munkahelyéről.

– És mi van most Dórival? -kérdeztem

Zoli szemét elfutotta a könny.
– Tavaly, éppen, hogy betöltötte az ötvenedik születésnapját, egy éjszaka egyetlen hang nélkül rándult egyet és megállt a szíve... és én nem tudtam segíteni rajta.

Zoli asztalon nyugvó keze az emlékezés hatására ökölbe szorult.

– Annyira sajnálom-mondtam halkan.

Igazán magam sem tudtam eldönteni, hogy ez a sajnálat a barátnőm halálának szólt, vagy annak a férfinak, aki ennyi megaláztatás után, annak utolsó leheletéig szerette asszonyát.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sors
· Kategória: Próza
· Írta: Sutyi
· Jóváhagyta: Syringa

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 58
Regisztrált: 0
Kereső robot: 32
Összes: 90

Page generated in 0.07 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz