Ködös februári, szürke délutánon,
hajlotthátú ember kéreget a megállón.
A távolból feldíszített fekete lovak,
húzzák a halottas szekeret, utánnuk
a menet szaporán lépeget.
A napnak lassan vége, leszáll az este,
hideg, zuzmarás, lehelet száll mindenre.
Lassan fehéredik az utcák kövezete,
gesztenyét árul egy idős nénike,
tűz fölött melegszik a hideg keze.
Gondolkodom a halottas meneten,
egy élet kialudt a nagy mindenségben.
Talán jobb is annak ki elment,
nem szenvedi tovább a kínzó életet,
kiket itthagyott, fáj az emlékezet.
Harang szól, játszik a gondolatommal,
az életünk kiszámíthatatlan órájával.
Megérintett a hirtelen jövö gyászmenet,
mintha tudatni akarná velem, hogy a
halál árnyéka egyre közelebb.